Sirius Black

A nevem Sirius Black. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában végeztem egy évvel ezelőtt. Az életem furcsán alakult, a családom elüldözött otthonról, mert más eszméket vallottam, mint ők.

Szerencsére a legjobb barátom családja befogadott, most náluk élek. James már előtte is, mintha a testvérem lett volna. A szülei támogattak és mellém álltak, amikor szükségem volt rájuk. Ezt a saját családomról ezt nem mondhatom el. Nekik csak az aranyvér számított, és hogy mindig valami ellen lázadjanak. Az anyám utált, mert nem bírtam elviselni, a gonoszságot, amit az apámmal közösen csináltak. Rengeteg mugli kínzás, kvibli üldözés és persze az elmaradhatatlan tiszta varázslóvér imádata, amiért minden sárvérűnek pusztulnia kell.

 James szülei éppen az ellenkezője, csodálatos emberek. Szinte saját fiukként neveltek, pedig tudták, hogy milyen bajkeverő vagyok. Amióta náluk laktam több baglyot is kaptak miattam, meg persze James miatt is. Soha nem hibáztattak, hogy én viszem a bajba a fiukat, pedig ez részben így van. A másik része, hogy James ugyanolyan, mint én: bajkeverő.” A két hű barát bajban és jóban egyaránt”- szokták mondani.

Néha inkább örültek, hogy valaki mindig van James mellett, ha túl nagy a baj kihúzzuk egymást.

Elsőben, még mielőtt beosztottak minket, a vonaton megismerkedtem egy gyönyörű, izzó szemű lánnyal. Úgy hívták, hogy Lily Evans. Amikor kiderült, hogy ugyanabba a házba osztottak be bennünket nagyon boldog voltam. Aztán néhány héttel később, amikor James és én jóba kezdtünk lenni eltávolodott tőlem, bár nem értettem a dolgot, nem tettem ellene semmit.

Egy év múlva, amikor már James és én is bekerültünk a kviddics csapatba, már egyenesen gyűlölt mindkettőnket. Jamest azért, mert nagyképű és beképzelt lett, engem meg azért, mert a barátja voltam.

Minden fiú Lily után futott, ahogy James is. Ekkor már nem mondhattam meg neki, hogy az első pillanattól fogva szerettem a lányt, mert a legjobb barátom volt, ezzel elárultam volna. Inkább megpróbáltam segíteni neki, de Lily utálta őt. Így kitaláltunk egy jobb szórakozást a „Piton üldözés”-t. James tudta jól, hogy Lily nem bírja elviselni az igazságtalanságot, így a jelenlétében mindig elkezdte piszkálni szegény Perselust. Ilyenkor rettenetesen sajnáltam Pitont, persze ezt sose vallottam volna be Jamesnek. És, ami a legrosszabb ezzel mindig egy lépéssel távolabb kerültem Lilytől. Utolsó évben ez a dolog kezdett megváltozni. James nem piszkálta már annyit Pitont, ez Lilynek is feltűnt, mert egyre többet beszélgettek, míg egy szép napon James bejelentette, hogy ő meg Lily mostantól összetartoznak. Úgy éreztem, hogy kettétörik a szívem. James végre boldog lehet, a testvérem megtalálta szívszerelmét. Ugyanakkor Lily más karjaiban lesz boldog, és én soha nem ölelhetem, soha nem csókolhatom meg őt.

Az esküvőjükön én voltam a násznagy, végigmosolyogtam, bár úgy éreztem, mintha az lenne életem utolsó pillanata. Az esküvő végén gratuláltam Jamesnek, aztán Lilyhez léptem, aki gyöngéden megölelt. Ez volt életem nagy pillanata, soha nem érzett boldogság töltötte el a lelkemet, végre a karjaimban tarthatom a szeretett nőt.

Aztán néhány hónappal ezelőtt megszületett Harry, és én lettem a keresztapja.

Most éppen itt ülök a gyerekszobában, a hintaszékben, és ringatom Harryt, miközben merengek.

Ha akkor régen próbáltam volna közeledni Lilyhez, akkor most lehet, hogy Harry az én fiam lenne, Lily engem várna haza vacsorával, és nekem mesélné, hogy mit csinált ma a kisfiunk, Harry.

Lily belép és hoz egy csésze teát, és átveszi tőlem a babát.

Én meg csak állok megkövülten, kezemben a forró tea, és ordítani tudnék a fájdalomtól.

Furcsa az élet, ezt a titkot soha nem árulom el senkinek, mert Jamest ezzel örökre boldogtalanná tenném.