Pedig a harmadik rész alkotóinak nagyon meg volt kötve a keze: nagyjából minden adott volt, a zene, a szereplők, a díszletek, és persze ezekben a film nem is tér el elődjeitől. Egyetlen dologban módosít csupán, és ez a stílus, azaz másképpen viszonyul a könyvhöz, a filmhez és más gondol az életről. (Na igen, csupáncsak.)
És ez nagyon látszik. Az első két részben Chris Columbus könnyed, lakkosra suvickolt, csillogó mesevilágot teremtett, a képek élesek, fényesek, simák voltak, a szereplők mintha egy óriási kalandjátékban rohangásztak volna. Az ő felfogásában a Harry Potter gyerekeknek szóló meseregény, és mint ilyen alapvetően komolytalan, fő célja, hogy a mesét a lehető leggördülékenyebben és leghívebben kövesse. És persze ezért vallott kudarcot, mert míg a regény stílusa összetett és árnyalt világlátásról tanúskodik, Columbusé alapvetően felületes, más szóval: semmitmondó.
A harmadik rész – bár látszólag ugyanazon a helyszínen játszódik – mintha egy másik világ lenne. Mások a képek, mások a színek, más a világítás. Itt gyakran esik az eső (és csakugyan, valahol Angliában az ősz beköszöntével nem ez a valószínű?), az ősi iskola bizony imitt-amott felújításra szorul (csakugyan, az a pár száz év nyilván nem múlt el nyomtalanul), a korlátok repedeznek, a kövek kopottak (a sok eső, ugye), a táj egyértelműen Anglia. Magától értetődőnek tűnhet, ám – főleg az előző részek után – mégis meglepődünk, mennyire igazi, tapintható, érezhető világba csöppentünk.

Ahol a komolyabbak a tétek is. Igen, tudom, az előző részekben is Harry életére törtek, ám mégis volt egy kis Reszkessetek betörők-íze a dolognak. Most tényleg félünk, a halál ott köröz Harry körül, és a rendező, Alfonso Cuarón nem enyhít, nem szépít, a rettenetes dementorok tényleg rémálmokat fognak okozni óvatlan szülők kicsinyeinek, a hippogriff vígan kap be döglött menyéteket egészben és így tovább. Én (aki a könyveket rajongva olvastam) úgy érzem, a Harry Potter világa ilyen, és bár a forgatókönyv sokat módosít az eredeti cselekményen, összességében mégis ez tűnik a leghűségesebbnek a könyvhöz: gazdagság, fantázia, bölcsesség árad a filmből. Nem képeskönyv: némely jelenetét mintha eleve vászonra álmodták volna az alkotók. Játékos és szörnyű, könnyed és karcos, gyönyörű és csúnya egyszerre.

És amit nagyon hiányoltam az első két részből: ebben a filmben ott az igazi csoda. Néhány jelenet felejthetetlenre sikerült, tudjátok, olyanra, amit mindig újra és újra meg akartok majd nézni. Végre igazi mágiának, komoly és veszélyes dolognak érezzük a varázslást, és kezdjük megérteni a varázsló-világ mélységét és dimenzióit.
A szereplők közül a régiek hozzák a már kidolgozott karakterüket, az újaknak némileg nagyobb mozgástere van, így például Emma Thompson kedvére bohóckodhat Trelawney tanárnő szerepében. Gary Oldman tökéletes Syrius Black, remélem, a többi részben is ő alakítja ezt a figurát. A fiatalok közül Daniel Radcliffe (Harry Potter) még nem tanult meg jól játszani (valószínűleg nem is fog), de Emma Watson (Hermione) egyre jobb.

Kisgyermekes szülőknek viszont azt tanácsolom, hogy álljanak ellen csimotájuk követelőzésének, és csak óvatosan vigyék el őket a moziba. Attól tartok, a gyermeki lelket megterheli az igazi, jeges rettenet, amely nem egy jelenetből süvölt a filmben. Több országban – előreláthatólag hazánkban is - Tizenkét éven felülieknek besorolást kapott, ami szerintem körülbelül helyes is. Némelyek panaszkodtak arra is, hogy nehéz követni a cselekményt, én ezt nem vettem észre (olvastam a könyvet), de valóban, aki nem nagyon tudja miről van szó, kinek mi a szerepe a történetben, néha nagyon elveszettnek érezheti magát.

Eddig úgy tűnt, hogy az a konszenzus alakult ki, hogy a Harry Potter-megfilmesítések gyengébbre sikerültek az eredeti regényekhez képest. A Harry Potter és az azkabani fogolyra ez már nem lesz igaz: a film mérhető a könyvhöz, sőt, néhol talán többet is ad. Hozott anyagból ennyit kihozni: zsenialitás.