Íme, itt a regényem harmadik része, Kisregény 3 címmel.

Szerző: Továbbra is jómagam, Auror

Jogok: mit sem változtak, JKR-t illetik meg

Korhatár: nincs

Megjegyzés: nos, tudom, hogy ez egy kicsit unalmasra sikerült, de a folytatás miatt kellet, ígérem a végén sokkal izgalmasabb lesz, de ahhoz kellett egy ilyen rész is. Na jó. Akció ebbe is van.

A cím ugyanúgy gondot okoz most is, ezt majd később írom be.

1. fejezet: Kviddicstől párbajig

Harry ébredésekor csak arra emlékezett, hogy a kviddicsmeccs nem úgy ért véget, mint ahogy szerette volna.

-Malfoy, az a szerencsétlen.

Felült az ágyban, és hasogató fejére szorította kezét. Egy pillantás félig nyitott szemhéján át elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, a gyengélkedőn van. Szeme tudatosan fürkészni kezdte a helységet, hátha Malfoy is ott van, és így legalább lesz lehetősége, hogy megmondja a véleményét a tejföl szőke mardekáros kviddicstudásáról.

Azonban nem találta meg a fiút, viszont sikerült barátaira lelnie. Hermione egy széken bóbiskolt az ágya mellett („Tisztára mint a Black kúrián” –gondolta Harry.) Ron viszont a szomszédos ágyon feküdt és láthatólag (és hallhatólag-ugyanis rettenetesen horkolt)  mélyen aludt. Harry először azt hitte, hogy valami történt barátjával a meccs után, de észrevette, hogy Ronon rendes talár, és nem pizsama van. Ebből arra következtetett, hogy később érkeztek barátai, és nyílván az ő ébredésére vártak. Ron soha nem volt egy túl türelmes fiú, és nyílván a késői órán már nem bírta tovább. Harry hálás volt barátainak, tudta, hogy órák óta lehetnek itt, hiszen odakint az ablakon túl csak a fényes hangyabolyként ragyogó csillagok feleltek tekintetének. Megfogta Hermione kezét, aki erre nyomban mosolyogva nézett a fiúra.

-Elég sokáig megvárattál, ugye tudod? –kérdezte vidáman.

-Sajnos a pontos időt nem tudom.

-Elég, ha azt tudod, hogy jócskán elmúlt vacsoraidő.

-És Malfoy?

-Körülbelül három órája tért magához és szitkozódva lelépett. Nem volt túl szerencsés visszavágás.

-Hát nem. De elkaptam a cikeszt.

-És ha valami komolyabb bajod esik?

-Már háromszor megúsztam idén, ha így folytatom, megérem a nagykorúságot. –viccnek szánta kijelentését, de ezen a lány csak elkomorodott. –Tudod, amit reggel mondtam, nem úgy gondoltam. Nem akartalak megbántani, csak rosszul sült el a dolog.

-Tudom, de akkor annyira mérges lettem rád, hogy látni sem akartalak.

-Tudom. A meccsen sem voltál kinn.

-Dehogynem. Csak nem fürkészted elég alaposan a lelátót. Piton mellett úgy elnéztél, mintha ott se lett volna, pedig én is ott voltam a közelben.

-Mért pont oda ültél?

-Dühös voltam rád, és úgy gondoltam, ez elég büntetés lesz. De már beláttam, hogy nagy hiba volt.

-Mért?

-Mert amikor láttam, hogy zuhantok az oszlop felé, az járt a fejemben, hogy komolyabb bajod esik, én meg veszekedtem veled. –Harry halotta, ahogy a lány csendesen felszipog és látta, ahogy két gyémántfényű könnycsepp gördül le az arcán.

-Ugyan már! Mi bajom lehetett volna?

-És ha az oszlopnak csapódtok? Meg is halhattatok volna.

-Dehogyis. Én biztos nem egy baleset miatt halok meg, hacsak Voldemort nem céloz rosszul és véletlenül engem talál el az átka. Na az baleset lesz. Ez csak egy szerencsétlen fordulat volt.

Sajnos Harry nem különösebben értett ahhoz, hogy megnyugtassa Hermionet. –a lány ugyanis megint szipogni kezdett. Harry jobbnak látta minél előbb tenni valamit, ezért leült az ágy szélére, továbbra is a lány kezét fogva.

-Ne sírj már. –és megcsókolta. Ő is az arcán érezte a lány legördülő könnyeit, de úgy tűnt sikerült megnyugtatnia.

-Na látod, semmi bajom nem esett. Kivéve az a fránya púp a fejemen.

-Kétlem, hogy annyira fájna –mosolygott a lány.

-És mért?

-Mert olyan keményfejű vagy, hogy ez meg sem kottyanhatott neked.

-Látom, sikerült megnyugodnod. Ennek örülök. De nem mehetnénk inkább vissza a toronyba?

-Részemről semmi akadálya. De Madam Pomfrey?

-Majd csendben kiosonunk.

-Rendben. A pár elindult az ajtó felé, de furcsamód nem szólt semmit az idős gyógyító. Harryék miután felértek a toronyba, még röviden elbeszélgettek.

-Nem is tudom, olyan érzésem van, mintha valamit elfelejtettünk volna. –mondta a lány.

-Biztos csak a sok házira gondolsz. Nyugi, holnap is van nap. Amúgy én tudom, hogy mit felejtettem el. Jóéjt kívánni. –és búcsúcsókot adott a lánynak.

A toronyszobában viszont neki is feltűnt valami. Mint mikor nyáron hirtelen abbamarad a madárcsicsergés, mielőtt eldörren a vadász puskája. Ilyennek érezte Harry a túlzott csendet a szobában. Mintha valami zaj egyszerűen eltűnt volna a szobából.

Pedig a hiányzó zaj nem tűnt el, csak épp rossz helyen volt. Ron horkolása most ugyanis a gyengélkedő falait remegtette meg.

Másnap reggel Harry persze azt hitte, barátja már korábban felkelt, így vidáman kísérte le Hermionet a nagyterembe. A griffendéles asztalnál már ott ült Ron, kevésbé vidám arccal.

-Hogy aludtatok? –kérdezte.

-Én jól. És te? –felelte Harry, viszont Hermione ekkor eszeveszett kacagásba kezdett.

-Mi van?

-Nyílván leesett neki a tantusz. –felelte Ron és már ő sem bírta ki nevetés nélkül.

-Harry, nem emlékszel, hogy tegnap Ron is ott volt a gyengélkedőn?

-De igen. Na… Te jó ég. Ott felejtettük. –erre belőle is kitört a nevetés. –Na, és? Mi történt?

-Semmi különös, de igencsak meglepődtem, mikor Madam Pomfrey belém tömte a horkolás csökkentőt.

A rövid történet harsogó nevetést váltott ki a trióból, sőt még az újonnan érkezőktől is. Luna, aki csak köszönni ment oda, szintén dőlt a nevetéstől.

Ezek után a kis csapat úgy döntött, a vasárnap délelőttöt odakint töltik az udvaron. Bár November volt, a Nap gyönyörűen sütött, csak a szél fújt erősen. Ilyen időben kitűnő foglalatosság volt sárkányt eregetni vagy éppen a megbűvölt sárkányok légi csatáját nézni.

A délelőtt fénypontja azonban egy kevésbé vidám esemény volt. A kudarctól feldühödött Malfoy nem állhatta ki, hogy ne kössön beléjük. Kezdte avval, hogy mérgében lángra lobbantotta a papírsárkányt, majd Harryhez fordult.

-Gratulálok Potter. Miattad majdnem kinyiffantam.

-Nocsak, ha jól emlékszem te voltál az, aki semmiképp nem akart kitérni. De van egy könnyebb módja is, hogy lezárjuk ezt a vitát, mert már nagyon unlak.

-Ha párbajra hívsz, állok elébe. Mikor?

-Itt és most.

-Rendben.

A többi diák automatikusan félre húzódott, de a két rivális szemrebbenés nélkül leste a másik minden mozdulatát.

Az első átkot Malfoy küldte („Confusionus!”), és az ezüst sugárnyaláb igencsak meglepte Harryt. Az átok csak súrolta, de hatása nem maradt el. Harry mindenből kettőt látott, mert az összezavaró átok hatása ebben rejlett. Malfoy kihasználta, hogy Harry az ellenátkot mormolja, és gyorsan ráküldött egy taroló átkot, amitől a fiú három métert repült hátra. Ez felidegesítette Harryt, és amint sikerült elmondania az ellenátkot, támadásba lendült. Először egy dermesztőátokkal lelassította, majd egy jól irányzott rontással padlóra küldte ellenfelét. Malfoynak ez nem volt ínyére, ezért utolsó mentsvárként az Imperiot küldte a fiúra.

Harry a fejében hallotta Malfoy akaratát, hogy támadja meg barátait. Harrynek esze ágában sem volt engedelmeskedni, de Malfoy undok húzása annyira feldühítette, hogy túllőtt a célon.

Hatalmas erejű taroló átkot küldött a fiúra, aki körül ismeretlen okból még a fű is lángralobbant. Harry először azt hitte, hogy Malfoy tette, védekezésképp, de ellenfele rémült tekintete elárulta, hogy semmiképp sem lehetett ő a tettes.

A párbajnak hirtelen McGalagony vetett véget. A szigorú tanerő pengevékonyra húzott ajkai nagyon jól tükrözték dühét. Harry azonban nem számított arra, amit a tanár mondott.

-Megbolondult, Potter? Mért gyújtotta fel a pázsitot? –kérdezte miközben egyetlen suhintással eltüntette a rózsaszirmokként vöröslő lángokat.

-De az nem én voltam, tanárnő. (Vagy mégis? –tette fel magának a kérdést.)

-Ki más lett volna?

-Sajnálom, valószínűleg elvesztettem a fejem.

-Erre nincs mentség, Potter. Az igazgató úr is tudni fog róla, vele kell megbeszélnie. Maga meg menjen, mielőtt belerepül valami a szájába. –mondta Malfoynak címezve, aki tátott szájjal bámult a megrökönyödéstől. A Mardekár ház dísze csendben, fülét-farkát behúzva sunnyogott el.

-Nos, akkor Potter, kérem kövessen!

Harrynek újra meg kellett tennie az utat az igazgatói irodába, azonban most sokkal inkább úgy tűnt, mint a halálra ítélt utolsó menete a halálsoron.

Mikor beléptek, Dumbledore már várta őket. A fiú nem lepődött meg azon, hogy ilyen jól értesült, de ez kicsit aggasztotta, mert kevesebb esélyt látott a történtek megmagyarázására. Bár igazából nem is gondolta, hogy magyarázkodásra lenne szüksége.

McGalagony beszámolt az esetről, de Harry szerint felesleges volt. Dumbledore, aki látszólag az eset minden mozzanatát ismerte, csendben végighallgatta helyettese élménybeszámolóját, majd Harry felé fordult.

-Mondd csak, Harry, pálcával hajtottad végre a varázslatot?

-Nem. Mért, mással is lehetne? Igazság szerint nem is tudtam, hogy én csináltam.

-Persze. A mágia egyik legszebb ága az, amikor puszta akaratunkkal hajtunk végre tetteket. Ezt mentálmágiának hívják, de az évszázadok során csak nagyon keveseknek adatott meg megismerni.

-Mért?

-Olyan ez, mint a párszaszájúság és a metamorfmágia. Ritka madár az a varázsló, aki ismeri, mert születni kell rá. A varázslók a mai napig nem tudják, mért pont a félvérekben öröklődnek legkiválóbb és legszörnyűbb képességeik nagy része.

-Azt mondta tavaly, ezért választott engem Voldemort. Mert félvér vagyok.

-Igen. Saját kárán tanulta meg, mivé lehet egy félvér mágus. Ő attól fél, hogy olyan vagy mint ő.

-Ettől én is félek.

-Nem. Te attól félsz, olyanná válsz, mint ő. Voldemort félelme a képességeidre terjed csak ki. Ő csak egy riválist lát benned, nem érdekli az erkölcsi tartásod. Ugyanúgy tartana tőled, ha mondjuk egy vérengző gyilkos lennél, vagyis pont olyan, mint ő.

-Nekem nincs, és nem is lesz olyan erőm, mint neki.

-Ebben biztos vagyok. A céljaid miatt nem lesz olyan erőd, és ha a céljaidat jól választod meg, sokkal erősebb leszel.

Őszinte leszek. Előbb vagy utóbb, szembe kell nézned vele, és én akarom a legkevésbé, hogy felkészületlenül tedd ezt meg. Úgy tűnik, van tehetséged a mentálmágiához, és ez jól jöhet a későbbiekben. Úgy gondoltam, a továbbiakban okklumencia helyett tanulhatnád ezt.

-De ugye nem Piton professzorral?

Dumbledore kurta mosolyt eresztett Harry felé.

-Reméltem, hogy megkedvelitek egymás, vagy legalább az ellenszenvetek csökken. Sajnos Perselus nem ért ehhez, így én foglak tanítani, persze csak ha megelégszel velem. Mondjuk ugyanakkor, a Szükség Szobájában.

-Nagyszerű lenne.

-Nos, akkor az addigi viszontlátásra. Minerva, kérem, maradjon még egy percre. Van pár megbeszélnivalónk.

Harry nem tudta meg, mi lehet olyan fontos, mert addigra elhagyta az igazgató szobáját.

A klubhelységbe ment, de mivel ott semelyik barátját nem találta meg, ezért visszaballagott az udvarra. Egyenesen a tóparti fa felé vette az irányt, elvégre az volt a törzshelyük. Menet közben megpillantotta a kacsázó Ront és a hátát a fának vető Hermionet. Közelebb lopódzott és befogta a lány szemét. A lány megijedt, de ijedelme csupán három másodpercig tartott, majd magabiztosan kimondta.

-Szia Harry.

-Honnan tudtad?

-A kezedet ezer közül is megismerem. Mit akart Dumbledore? Ugye nem kaptál büntetést a párbaj miatt?

-Nem, csak el akart beszélgetni róla. Mázli, hogy ennyivel megúsztam.

-Arra viszont én is kíváncsi lennék, hogy csináltad.

-Dumbledore azt mondta, az elmémmel. Szerinte értek a mentálmágiához, bár nem nagyon tudom mi az.

-Nem meglepő. Az erős akaratú emberek érthetnek hozzá. Nem tudom, mi a helyzet a te makacsságoddal…-mondta és közben a fiúra mosolygott.

-Azt mondtad, szereted a kihívásokat.

-Igen, de sajnos újabbak várnak ránk, mert még nem tanultunk. Azt hiszem, lassan visszamehetnénk a toronyba.

2. fejezet: Új tudás

Harry alig várta, hogy belefoghasson a számára olya rejtélyes mentálmágia tanulásába. Életében először szívesen tanult, legalábbis megpróbált minél több információt beszerezni. A talált értekezések azonban eléggé semmitmondóak voltak, mert ritka volt az, hogy igazi mentálmágus készítette volna. Furcsamód azokban az írásokban, amiket talált, több helyen feltűnt a korabeli mugli irodalomra való utalás, miszerint bizonyos népek már régóta tisztelték a szellemet és elmét. Sajnos mugli filozófiával nem sokra ment, mert a többi írásból az derült ki, a muglik nem is sejtették, mennyi mindent el lehet érni puszta akarattal.

Az első délutáni foglalkozás egyre közeledett, amit természetesen kiéhezve várt. Késő délután elhagyta a klubhelyiséget és a Szoba felé vette az irányt. Miután bejutott, tapasztalta, hogy igen furcsa alakot öltött a helyiség. Kviddicspálya méretű, akadályokkal tarkított füves mezőn találta magát, ahol még a nap is sütött.

-Ezt csak Dumbledore csinálhatta. –gondolta.

Kezdetben nem értette, mért van szükség az akadályokra, de igencsak felkeltette az érdeklődését. Az egyik akadály mögül kilépett Dumbledore, kissé ráijesztve Harryre.

-Szervusz. Akkor kezdhetnénk is akár. Gondolom meg akartál tudni valamennyit a mentálmágusokról, de kevés sikerrel.

-Igen.

-Ez azért van, mert kevesen készítettek feljegyzést. Elég annyit tudnod, hogy nincs két egyforma mentálmágus, mint ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Mindenki, aki ért ehhez, általában átkokat és egy természeti erőt képes irányítani. Csak egyetlen ismert mágus volt, aki három természeti erőt befolyásolni tudott az akaratával.

-Ki volt az?

-Griffendél.

-A gyakorlathoz tudnod kell, hogy az akaratod túl szerteágazó, viszont ha sikerül egy dologra erősen koncentrálnod, bele fogsz jönni. Itt nincsenek pálcamozdulatok és varázsigék, habár egy gesztusnyelvet itt is használni kell, de az lényegtelen. Akkor egy kis bemutató.

Dumbledore kinyújtotta a kezét és tenyerében egy tornádóként cikázó tűzörvény jelent meg. Az oszlop ellaposodott, fénye kékre vált és gömbbé alakult. A gömb összezsugorodott, majd eltűnt.

-Lupin…

-Tessék?

-Csak azon tűnödtem, hogy mikor harmadikban a vonaton voltak a dementorok, Lupin is egy lángnyelvet tartott a tenyerében.

-Igen, Remus is ért effajta mágiához, bár sajnos ő soha nem akart jobban elmerülni benne.

De most próbáld meg te.

-Hogyan?

-Bírd rá a természetet, hogy azt tegye, amit mondasz.

Harry behunyta a szemét és ökölbe szorította kezet. Vagy ötpercnyi erőlködés után valami arra késztette, emelje fel karját. Megpróbálta leengedni, de nem tudta, és nem is értette az okát. Minden akaratát arra irányította, és mikor sikerült, sárgán cikázó kisebb villám csapott a földbe, az orra előtt.

-Nagyszerű. Sikerült túl esned a holtponton.

-De ezt nem én…

-Nem te. Még nem te. A természet próbája. Mivel legyőzted az akaratát, ezért valósult meg a jelenség. Idővel megtanulod, hogy mit kérj, és pontosan az is történjen. Nehezebb dolgokat ma még ne akartam mutatni, csak azt, hogy végezheted el az egyszerűbb átkokat ezzel a módszerrel.

Tedd el a pálcádat, kérlek, nem lesz rá szükséged.

-Rendben.

-Kezdjünk egy hátráltató ártással. –az igazgató csettintett egyet, mire az egyik faakadály jó hat métert repült hátrafelé.

-Próbáld meg. Rá fogsz jönni, hogy is csináld.

Az ösztönei súgták meg, mit is kellene tennie. Széttárta karjait, majd hatalmas erővel összecsapta azokat. De tapsa néma maradt, helyette csak egy akadály ropogása hallatszott, mielőtt végleg magába roskadt.

Dumbledore kissé furcsállta a jelenséget.

-Ez volt az eredeti szándékod?

-Hogy törjön össze.

-Akkor csak gratulálni tudok. Úgy tűnik, utolérted Griffendélt.

-Mért?

-Az első jelenség egy villám volt. Ezt a mostanit a levegő csinálta, és ha az információim helytállóak, a tűzzel is tudsz mit kezdeni. De ellenőrizzük le. Szeretném, ha egy másik akadályt tűzzel rombolnál le.

Harry minden erejével arra koncentrált, hogy egy apró szikrát tudjon csiholni. Túlzott buzgalma azonban odáig fajult, hogy az egész napfényes pázsitot lángra lobbantotta.

Harry rémülten, Dumbledore elégedetten nézett ki a lángok közül.

-Nem csalódtam. –mondta, miközben eltüntette a lángokat.

Harry ezt a mondatot végszónak vette, akárcsak az igazgató. Elköszöntek, és Harry pálcáját felkapva hagyta el a szobát.

-De én igen. –gondolta Harry, Dumbledore utolsó mondatára gondolva. Komorsága barátainak is feltűnt, talán a félálomban lévő Ronnak kevésbé, Hermione viszont rákérdezett.

-Mi a baj?

-Miből gondolod, hogy baj van?

-Az arcodra van írva.

-Csak megijedtem.

-Te? Mitől?

-Önmagamtól. –mondta halkan.

-Mi okod lenne rá?

-Mindent felgyújtottam a gyakorláson.

-Na és? Nem ez volt a feladat vagy mi?

-De igen. Csak ha egyszer pont akkor vesztem el a fejem, amikor barátok is vannak a közelben, és bántok valakit?

-Dumbledore ezt akarja elérni.

-Mit? Hogy bántsak másokat?

-Nem, azt hogy használd az erőd ha kell, és hogy tudd hogy mit csinálsz.

-Lehet.

Mindketten felálltak, és csókkal búcsúztak el egymástól.

-Köszönöm.

-Mit?

-Sikerült megnyugtatnod.

Már épp a lépcsőkön jártak, mikor Harrynek eszébe jutott valami.

-Ja, Ron. Ron! Nem jössz aludni? –kérdezte, miközben magával ráncigálta barátját.

3. fejezet: Szép emlék

November elmúlt, mert December tovaűzte és fagyos-fehér leplet borított a tájra. A diákok végre fellélegezhettek, mert már csak egy hét volt vissza a szünetig. Azonban addig még több feladat várt rájuk. Harry épp egy nehéz mágiatörténet dolgozatról ballagott társaival a nagyterem felé, mikor Hagridba futottak. Bár a vadőr már rég megérkezett, mégis elég ritkán lehetett látni, ugyanis gyakran volt segítségére Dumbledorenak. Most azonban épp szokásos karácsonyi tevékenységét űzte, vagyis ház méretű karácsonyfákat cipelt a nagyterembe.

-Sziasztok.

-Szia Hagrid. Ritkán lehet téged látni mostanság.

-Hát igen. De Karácsonykor itt leszek. Mennyi van még a szünetig?

-Már csak ez a hét. Jó lesz egyet pihenni.

-Azért majd gyertek le, mondjuk két lustálkodás között. -mosolygott rájuk a vadőr.

Harrynek szünet előtt még részt kellett vennie Dumbledre óráján. Az első foglalkozás óta három másikon vett részt, de nem sok fejlődést tapasztalt, csupán annyit, hogy mindig a megfelelő módszerrel iktassa ki az akadályokat, kontrollálni azonban továbbra sem tudta.

Kissé csalódottan ballagott vissza a toronyba, hogy végül szembenézzen a szünetig hátralevő utolsó két nappal.

Nem sejtette, hogy az ünnepi hangulat mennyire átragadt a tanárok többségére. Az utolsó két nap jószerével beszélgetéssel és közös hógolyócsatákkal zárult (kivéve a bájitaltant).

Nagy nehezen elérkezett a szünet, amit a diákok habozás nélkül ki is használtak. A Karácsony előtti utolsó hétvégén a Roxfortban maradottak látogatást tehettek a közeli faluban.

A kis csapat inkább lemondott erről a kiváltságról és a kastély területén belül maradt. Szánkóztak egyet a közeli lejtőn, majd visszavonultak a toronyba, hogy a kandalló előtt álmosan nyújtozkodjanak. Ron robbantós snapszlit játszott egy kisasztalon, Hermione pedig Harry vállára hajtott fejjel szendergett. A fiú elmélázva bámulta a lángok szüntelen, cikázó játékát, és ez valahogy a múlthoz kötötte, egy homályos emléket idézett fel benne, de maga sem tudta, miért. A meghitt nyugodtság egész este kitartott. A szünet tényleg jó alkalmat adott arra, hogy pihenjenek. Karácsony reggelén a fiúk vidáman keltek, bár rajtuk kívül senki nem volt a toronyszobában, mivel társaik mind elutaztak.

Az ágyak lábánál sorakoztak az ajándékok, és bizony nem kis akaraterőre volt szükség, hogy ne vessék egyből rá magukat. Harry megkapta a szokásos pulcsit és a rengeteg édességet. A Rendbeli barátai (Lupinnal az élen) egy díszes könyvet kapott az animágiáról.

-Bár hasznát venném idén. –gondolt vissza a kijelentésre, miszerint csak jövőre kezdenek gyakorlatban foglakozni vele.

Az utolsó csomag, ami nyílvánvalóan Dumbledoretól érkezett, egy másik könyvet („A mentálmágiáról”) és két apró ezüstszerkezetet rejtett. A mellékelt levél szerint a díszes eszközök a szülei memorográfjai voltak.

Harry megbűvölve bámulta a furcsa tárgyakat. Ahogy a kezében forgatta azokat, mindkettőn díszes bevésést fedezett fel (James Potter, Lily Evans Potter). Először nem tudta, mit kezdjen a 2 memorográffal, végül úgy döntött, Hermionenak adja a párját.

A lány épp ekkor lépett be a szobába, Csámpással a karján. Harry gyorsan elrejtette a 2 gömb alakú szerkezetet. A lány arcán egy kis csalódottság látszott, de Harry egyből rájött az okára.

-Azt hiszed, elfelejtettem az ajándékod? Eszem ágában sem volt, csak este akarom odaadni.

-Mért akkor?

-Egy kis meglepetéssel készülök.

Hermione arcán látszott, hogy nagyon is kielégítette a válasz, és sokkal vidámabb volt.

A karácsonyi hangulat miatt a triónak úgy tűnt, csak úgy repül az idő. A délelőttöt játékkal töltötték, de mire észbe kaptak, már a nagyteremben ültek és a lakomát fogyasztották. Délután sétáltak egyet a parkban, és közben beszélgettek. Főleg a jövőjükön gondolkoztak el, hiszen egyre közelebb volt a tanulmányaik vége. Az idő azonban a kastélyon kívül is gyorsan repült, így estére visszamentek a toronyba. Ekkor már számos falujáróval találkoztak, akik dideregve tértek vissza a kiruccanásról. Harry este megkérte Hermionet, menjen el vele valahova.

A lány nem tartotta különösebben furcsának a kérést, hiszen egész nap arra várt, mi lehet az a meglepetés, amivel Harry készült. Bebújtak a láthatatlanná tévő köpeny alá, de mikor a toronyba vezető lépcső aljára értek, Harry bekötötte a lány szemét és kézen fogva vezette tovább. Hermione nem sejtette, hogy a Szükség Szobája felé járnak, így amikor beléptek, igencsak meglepődött.

-Ezt hogy csináltad?

-Azt akartam, hogy a Szükség Szobája ezt a formát öltse fel. Remélem hasonlít a Grimmauld téri kertre.

-Pontosan ugyanolyan. De mért hoztál ide?

-Mert itt szép perceket töltöttünk. –mondta, miközben a Szivárvány szikamorfa alá telepedett. –Na és az ajándékod is itt akartam átadni.  –eközben egy dobozt vett elő a fa mögül és átnyújtotta a lánynak.

Körülbelül egy percig, amíg Hermione a dobozt nyitogatta, csend volt.

-Ez gyönyörű. –állapította meg a nyakláncról, amelyet a doboz rejtett. A lánc minden egyes szeme egy falevelet formázott.

-De ez mi? És mért van rajta az édesanyád neve?

-Mert ez az övé volt. Az ő memorográfja. De most már a tiéd.

-De nem fogadhatom el.

-A párja nálam van, és biztosra veszem, hogy tudod használni, szóval a tiéd.

-Köszönöm.

Az este további részét a fa alatt töltötték és beszélgettek, miközben a csillagokat nézték. Mindketten elismerték, hogy ezek voltak a legszebb együtt töltött percek. Nem is gondoltak a jövőre, csak a pillanatban még nyugodt jövőt élvezték ki. De sajnos a jövőnek van egy olyan tulajdonsága, hogy kiszámíthatatlan, így nagyon könnyen vesz előnytelen fordulatot.

4. fejezet: Előszelek

Karácsony után Harrynek bizony ráncba kellett szednie magát, ha lépést akart tartani. Dumbledore tovább „kínozta”, azonban ő ennek mégiscsak örült, mivel egyre jobban kiismerte képességeit. A tanulás továbbra is kihívásokat jelentett mindhármuk számára, csak Ron élvezte, hogy nem kell a bájitaltannal szenvednie. Harry és Hermione sajnos nem részesültek ebben a kiváltságban, így nem tehettek mást, mint magolták a bájitalok egyre bővülő listáját.

A tél utolsó napjait élte, és már a tavasz első jelei is megmutatkoztak. Az új évszak sajnos új események sorát hozta. A külvilágból eddig jószerével semmilyen kézzelfogható információ nem érkezett, de ez egyik napról a másikra változott meg. A Próféta hírzárlata elég hamar véget ért, a Minisztérium sem tudott ennyi mindent eltitkolni. Harryék jobbnak látták, ha informálva vannak, mivel így bármi történjék, biztosak voltak benne, lesz előszele. Az első használható cikkek a Minisztérium addigi akcióiról szóltak, azonban a cikkek, akárcsak naplemente után az égbolt, egyre, egyre sötétebb hangulatúvá váltak. Kezdetben csak egyes halálesetek vagy eltűnések zavarták a közvéleményt. Később már a kezdetben véletlenszerű akciók között összefüggés volt felfedezhető. Furcsamód a halálesetek között egyre több írás jelent meg az esetleges halálfalókról, illetve olyanok is akadtak, akik a minisztérium oldaláról nyíltan az ellenséghez pártoltak. Az utolsó ilyen hír két Misztériumügyi dolgozó átállásáról szólt. Harrynek és Ronnak ez csak az újdonság erejével hatott, de Hermione természetesen most is az események mögé látott.

-Ti nem is értitek, mit jelent ez?

-De, hogy egyre több embere van Voldemortnak. És jól képzett minisztériumi emberei.

-Jaj, Harry, használd már a fejed. Mit érdekli Voldemortot a képesítésük? Az a fontos, amit tudnak a Minisztériumról.

-Tényleg, de… Akkor ezek szerint a Misztériumügyi főosztály valamiért nagyon fontos neki. Elvégre azt írták a tegnapi újságban, hogy két ottani mágus állt át. De a jóslat már nincs ott.

-Az nincs is. Viszont van ezernyi más értékes és veszélyes dolog. Voldemortnak jószerével csak választania kell.

-Akkor nem irigylem az édesapádat, Ron.

-Mért mondod ezt Harry?

-Pont ilyen időkben dolgozni a Minisztérium és a Rend között.

-Apát pont emiatt az idők miatt helyezték ebbe a beosztásba. De ő sem valami elégedett. Ha így folytatódik, nem lesz mit összehangolnia, annyian lépnek le a Minisztériumból.

-Engem az érdekelne, mit tud arról a két varázslóról, akik átálltak. Nem írnál neki egy levelet?

-Nem hiszem, hogy bizalmas információt leírna, Hermione.

-Ez igaz. De valahogy csak tudunk valakivel beszélni.

-Igazad van. Nem ülhetünk itt, ha ezek készülnek valamire.

-Harry, a túlfűtöttséged majdnem az életedbe került nyáron. Ne akarj a rossz dolgok elébe menni, mert azok sajnos úgyis eljönnek. Inkább tanulj addig, annak legalább hasznát veszed.

-Csak az zavar, hogy megint csak a porhintés megy. Azt hittem, a Próféta rendesen megír mindent, Caramel tavalyi nyilatkozata után.

-Mért nem beszélsz Dumbledoreral? Év elején is mindent elmondott…

-Ez igaz. Nem hiszem, hogy meggondolta volna magát. Holnap beszélek vele, úgyis órám lesz.

Harry elszántsága a holnapi napig kitartott, így sikerült véghez vinnie tervét. Dumbledoretól már az „edzés” elején megpróbálta kicsikarni a választ, aki ezúttal kevésbé volt készséges, bár nem is tagadta.

-Nos, nem mondhatok el mindent, ezért kérlek, elégedj meg azzal, amit mondok. A két hallhatatlan –tudod, hogy kik ők, ugye?

-Persze, a misztériumügyi dolgozók.

-Igen, tehát ők már egy ideje a gyanúsak listáján voltak, így nem is volt váratlan. A legnagyobb gond az, hogy túl sokat tudtak. Ha igaz a sejtésem, ők voltak azok, akik belülről segítették Voldemortot a tavalyi akciójában az ügyosztályon.

-De mért került megint előtérbe az ügyosztály? A jóslat már nincs ott.

-Az nincs is, de ahogy Hermione mondta, tucatnyi más lapul ott, amit használhat.

-Most mire fájhat a foga?

-Ezt nem tudjuk, nem is biztos, hogy ott tervez valamit. Lehet, hogy csak így alakult, hogy most állt át a két mágus. Ennél többet én se nagyon mondhatok, hiszen más ügyosztályokról is elmehetnek emberek.

-Ez igaz.

Dumbledore nem mondott többet, és az elhangzottak sem okosították ki, így kissé csalódottan vágott bele a gyakorlásba. Egész jól haladt már, és igencsak megkedvelte egyes képességeit. Lassan már mesterien bánt a tűzzel és a levegővel. A szél segítségével sikerült kordában tartania a tüzet, így már csak gyakran lőtt túl a célon, és általában mindig a kiszemelt akadály kapott lángra vagy roppant bele az ónsúlyú levegő szorításába.

Ami aggasztotta, az az volt, hogy szinte semmilyen átkot nem tudott ilyen módon használni, de Dumbledore elégedettnek tűnt tanítványa jelenlegi teljesítményével. Evvel a mondattal zárta a próbát:

-Ennyi tudás is elég ahhoz, hogy megvédd magad, ha kell. Az átkokat pálcával alkalmazod, és nem hiszem, hogy vészhelyzetben kiadnád a pálcádat a kezedből. Dumbledore evvel zárta a gyakorlást, miután Harry elmondta aggályait.

Időközben beköszöntött az április, ami furcsa volt, mert a triumvirátus márciusból semmit nem érzékelt. Csupán a Hugrabug - Mardekár meccset tudták felidézni magukban, de több emléket nem igen. Ez annak volt köszönhető, hogy a rengeteg házi feladat falat emelt a trió és a külvilág felé. Áprilisban szerencsére lazult a hurok, így fellélegezhettek egy időre, ami annyit jelentett, hogy a parkban sétáltak és a következő kviddicsmeccset várták. A Griffendél a Hollóháttal kellett, hogy összecsapjon. A meccs a következő hétvégén volt, amit Harry és Ron lázasan várt, és izgalmukat az edzéseken vezették le.

A meccs derült időben zajlott, aminek mindenki örült. Harry gondolatai egyre csak azon jártak, milyen furcsa lesz Cho ellen játszania. Azt hitte, hogy a lány lesz zavarban, de mégis fordítva történt. Amikor a két csapat kilépett a pályára, Harry Hermionenak integetett, de Cho is észrevette ezt. Mosolygós arccal tekintett a fiúra, aki egyből megértette: felesleges lesz visszafognia magát, hiszen a lány is belead majd mindent. Nem engedhette meg, hogy Cho abba a tévhitbe ringassa magát, miszerint Harry nem fogja a maximumot hozni csak azért, mert ellenfele lány, és mert régebben tetszett neki. A tévedést megelőzendő, odaszólt a lánynak:

-Sok sikert. Adj bele mindent!

A kijelentés nem tetszett Chonak, de megértette a célzást. Tudták, hogy egy elszánt párbaj lesz majd kibontakozóban. A kissé durvának ható kijelentés megtette a hatását. Mióta Cho megtudta, hogy Harry Hermionet választotta, kerülte a fiút és dühös is volt rá. A meccs mégiscsak alkalmat adott az ellenszenvek lazítására, és ösztönözte mindkettőjüket, hogy a legjobbat nyújtsák.

A meccs a szokásos módon zajlott, bár kissé hosszúra nyúlt, de a nézők kárpótlást kaptak, amiért megváratták őket. A két csapat ugyanannyi pontot szerzett, így a fogókon múlott a siker. A meccs bravúros zárásaként egy fergeteges légiparádé zajlott a pálya fölött. A két fogó két stílusa jól tükröződött a repülésükön. A szelíd összecsapásban Harry képviselte az erőt és sebességet, viszont sokáig nem bírt a kecses és fürge röptű lánnyal. Végül a Griffendél győzött, de a Hugrabug is örülhetett, hiszen nagyon jó teljesítmény nyújtottak. Mindkét ház ünnepelte a csapatát, amit a Griffendél egy kisebb bulival toldott meg a klubhelyiségben.

A vasárnap vidáman és ritkaságnak számító esetként, szinte leckementesen telt.

5. fejezet: Harmadszorra

A buli kellemes hangulata átragadt a vasárnapra is, így szinte az egész Griffendél ház az udvaron bóklászott és ütötte el a szabadidejét. Ron épp Lunaval beszélgetett, így Harryék kettesben beszélgettek.

-Látod, ebben vagyunk különbek a Mardekárnál! –mondta a lány, miközben kézenfogva sétálgattak az udvaron.

-Ezt hogy érted, Hermione?

-Nézz körül. Mikor láttad az egész Mardekár házat így együtt, mint minket?

-Soha. Habár minket se gyakran látni így együtt.

-Nem is ez a lényeg. Persze a mi házunk sem ilyen összetartó, csak hát a jó idő meg a meccs…

-A mardekárosokat csak a félelem tartja egyben.

-Ezt hogy érted?

-Szerintem mind tisztában vannak avval, hogy halálfalók lesznek, és később egymás mellett állhatnak Voldemort körében, így igyekszenek már most jó kapcsolatot fenntartani a másikkal.

-Lehet, de azért szörnyű lehet, hogy tudod, hogy halálfaló leszel.

-Nekik nem. Gondolj csak Malfoyra és a tucatnyi társára, akiknek már a szülei is azok voltak.

-Igen, de ez mért zárja ki a lehetőséget, hogy ők nem lesznek azok?

-Nem zárja ki, de te el tudod képzelni Malfoyt barátságosabb nézetekkel?

-Nem.

-Vita lezárva, inkább valami vidámabbal törődjünk. Úgyis mutatni akartam valamit.

-És mi lenne az?

-Találtam egy kis lugast a park szélén.

-És hogy-hogy eddig nem vettük észre? –kérdezte Hermione miközben a tó mellett haladva elhagyták a többieket és a kastély fala felé közeledtek, oda, ahol gyakorlatilag olyan sűrű bozót nőtt, mint egy betonfal.

-Jól el lehet rejtve.

-Igen. Kicsit trükkös megtalálni, de ugyanaz a trükkje, mint a vasútállomáson. –mondta Harry, miközben átnyúlt a sövényen –de nem az ágak között, hanem egyszerűen az ágakon.

-Hogy találtad meg? –kérdezte Hermione miközben Harry szelíden áthúzta a bokrokon.

-Véletlenül. Egyszer erre sétáltam és elestem. Neki akartam támaszkodni a sövénynek, hogy ne essek el, de átestem rajta.

-De hisz ez gyönyörű. –mondta a lány, miközben körbenézett. Mivel az út idefele lejtett egy picit, így egy körülbelül tíz méter magas parányi tisztáson voltak, ami egy kissé belógott a tó fölé. Egyik oldalról fűzfák vették körbe, másik oldalán kúszónövények törtek a kastély falán egyre magasabbra, a hátuk mögött pedig az ál-bokor rejtőzött. Előttük azonban semmi nem volt, csak a kilátás a tóra és a felette tündöklő Napra.

A lánynak nagyon tetszett a hely, és sokáig elmélázva bámulta a tavat. Harry közben az egyik fát vette szemügyre, illetve annak a törzsét.

-Nézd csak!

-Mi az?

-Egy bevésés. J.P és L.E.

-De hisz ezek a szüleid monogramjai.

-Tényleg –mondta Harry, miközben végigsimította ujjaival a törzs azon részét, ahol a bevésés volt. –Van egy ötletem.

-Mi lenne az? –akarta kérdezni Hermione, de mire kimondta volna a kérdést, a fa törzsének egy apró darabja már lángolt.

-Mit művelsz?

-Nyugi, csak várj egy picit.

Mire a lángok elcsitultak, egy újabb jel volt a fán, ez azonban inkább beégetés volt, semmint bevésés. H.P. és H.G.

-Ezt hogy csináltad?

-Mentálmágiával.