A címe pedig ez: Sötétebb égbolt

1.fejezet: Tökéletes bűntény

Harrynek rohanás közben egyre jobban zsibbadt a karja, de evvel cseppet sem törődött. Aggódott, hogy vajon mi történt Hermioneval, de ugyanakkor egy kérdés is megfogalmazódott benne: Nekem mért nincs semmi komolyabb bajom, ha ő elájult a méregtől?

A magában dúló ellentmondásos vitát azzal zárta le, hogy nyílván rossz helyen szúrta meg a lányt a tüske, és így talán gyorsabban hat rá a méreg.

Bő negyed órába telt, mire beértek a kastélyba, és egyenesen a gyengélkedőre mentek. Harry meglátta Hermionet, aki egy ágyon feküdt, láthatóan önmagánál volt. Ron és Luna kettőse állta körbe.

-Harry, te jól vagy? –kérdezték.

-Igen. És te? –tette fel a kérdést Hermionenak.

-Igen.

-Mi történt? Mért ájultál el?

-Elestem, és bevertem a fejem.

-Hál istennek.

-Kösz, hogy így aggódsz.

-Dehogyis, félreértetted. –vágta ki magát Harry, a lány mérges arcát látva. –Igenis aggódtam, mert úgy tudtam, a méregtől ájultál el.

-Hát, szerintem az a növény nem is volt mérgező, vagy ha igen, akkor semmi komoly hatása nem volt, ha csak nem az, hogy megszomjaztam.

-Azért jobb lenne, ha itt maradnál még.

-Potter, Granger, biztos, hogy jól vannak? –vágott közbe McGalagony, akiről tökéletesen megfeledkeztek.

-Úgy tűnik, igen. –felelték.

-És a kék folt a szúrás körül?

-Csak zsibbad egy picit, de semmi különös. Lehet, hogy csak valamilyen védekező mechanizmusa a virágnak.

-Lehet, de megkérem Piton professzort, készítsen ellenmérget. –és a tanárnő elindult kifelé a gyengélkedőről.

-Úgy tűnik, megint könnyedén megúsztuk. De ennek így semmi értelme.

-Harry, ne örülj még. –mondta Hermione. –Valami baj van. Szúr a mellkasom. Neked nem?

-Mitől?

-Nem tudom, de nem kapok levegőt.

-Várj, mindjárt szólok McGalagonynak. –elindult, hogy még elcsípje az ajtón távozó professzornőt, de félúton ő is térdre rogyott. Mellkasába olyan hirtelen nyilallt bele a fájdalom, mintha csak egy tőrt döftek volna a tüdejébe, és érezte, egyre erősebb légszomj kerülgeti.

-Ron. –mondta barátjának, aki odasietett hozzá. –Hívd vissza McGalagonyt, nála van az ellenméreg.

Ron kiszaladt a gyengélkedőről, és addig Harryt Luna vonszolta a legközelebbi ágyhoz. Harry látta, ahogy mindketten egyre szaporábban kapkodnak levegőért és zihálnak. Alig tíz másodperc múlva újra belépett a kórterembe McGalagony, és vele egy időben Madam Pomfrey is visszatért az orvosságokkal, amiről feltételezte, a megfelelő ellenszérum.

-Mi van itt? –kérdezték mindketten.

-Az ellenméreg, magánál van? –kérdezte Harry.

-Az a kis fiola? Igen.

-Adják be neki. –mondta és zihálva Hermionera mutatott.

-Nem hiszem, hogy egy halálfalónál talált ismeretlen eredetű szérum megbízható lenne.

-Az az ellenméreg. Azzal akartak zsarolni, hogy menjek velük. Adják már be neki!

-Várnunk kell, amíg elkészül a megbízhatóbb antiszérum.

-Sajnos nem lehet, Minerva.

-Mért, Poppy?

-Leállt a légzése, és nem tudom pontosan, mi ez. Be kell adnunk neki, ha az az ellenméreg.

Harry falfehéren nézett a szomszédos ágyra, ahol Hermione feküdt, de immár nyugodtan. Nem zihált többé, és szeme is csukva volt.

-Adják már be neki! –üvöltötte.

-Rendben, bár más a meggyőződésem. –Madam Pomfrey közelebb lépett és Hermione szájába csepegtette a parányi fiola tartalmát. Harry megkönnyebbülve lélegzett fel –utoljára. Ugyanis abban a minutumban az ő légzése is leállt, és repült bele egyenesen a fekete lepelként közeledő homályba, amely a szemeire telepedett. Biztos volt benne, hogy ezúttal tényleg meghalt, de legalább Hermione túlélte –gondolta utoljára. A homály azonban, akár a köd, ritkulni kezdett, és újra élesebben látott, csupán füle csengett és dübörgött a fejébe tódult vértől.

-Mi a fene volt ez? –kérdezte, miközben felült. Nyílván ő is ellenszérumot kapott, gondolta.

-Mi történt? –hallotta Madam Pomfrey hangját. –Hogy lehet ez?

-Micsoda? –kérdezte vissza Harry. –Gondolom, hatott az ellenszérum.

-De hát Potter nem is kapott semmilyen ellenszérumot, és mégis felébredt. –válaszolta a gyógyító McGalagonynak.

-Mért, mi van Hermioneval?

-Ő még nem tért magához, de maga igen, annak ellenére, hogy nem kapott gyógyszert. Jó lenne tudni az okát.

Harry kissé kába fejjel felállt és a lány ágyához sétált, és megfogta a kezét. Jól érezte a lány pulzusát, és azt is látta, hogy lélegzik, de még mindig öntudatlan volt. Azonban feltűnt neki, hogy a lány kezéről eltűnt a virágtüske okozta kék folt. Megnézte a saját karját is. És azon sem volt nyoma.

-Magától múlt volna el? Nézzék csak! –szólt a két boszorkánynak, akik épp Ron és Luna néma és csodálkozó kettőse mellett álltak.

-Mit kellene látnunk? –kérdezték.

-A tüske, ahol beleállt a vállamba és Hermione karjába, a körül csúnya kék folt lett. Nekem ez eltűnt, és neki is. De ha én nem kaptam ellenmérget, akkor neki sem az miatt tűnt el.

-Ez igaz. De akkor mit adtunk be neki? Mondtam, hogy nem szabadna.

-Lefogadom, hogy a fiolában volt az igazi méreg. –hallatszott Piton fagyos hangja, aki épp ekkor érkezett.

-Miből gondolja, Perselus?

-Feltevésemet Potterre alapozom. Árulja el, Potter, milyen virág tüskéi voltak?

-Nem túl nagy, színes kerti virágok, amik egyszer csak méregzöldre váltottak és tüskéket kezdtek el lövöldözni.

-Nos, ahogy sejtettem. A virág Álgyilkos Árvácska lehetett. A mérge lassan hat, de csak megtévesztésre jó. Olyan, mint az élőhalál esszenciája. A kívülállónak úgy tűnik, mintha az áldozat megfulladt volna, de az azonban öt-tíz perc múlva magához tér.

-Akkor van rá esély, hogy ő is magához tér? –kérdezte Harry.

-Nem sok. Gyanítom, hogy a halálfalók nem véletlenül hozták magukkal a fiolát. Szeretném elkérni, ha lehet. Az ellenméreg elkészítéséhez tudnom kell, mi volt benne.

-Tessék. –nyújtotta át Madam Pomfrey a kiürült fiolát.

-Be kell vallanom, meglep ez a ravasz húzás –mondta a belépő Dumbledore.

-Albus! –fordult hátra McGalagony és a többiek.

-Minerva, kérem, kísérje Mr Weasleyéket a klubhelységeikbe, addig én váltok pár szót Harryvel.

-Hogyne. –elviharzott a kvartett, így csak Harry állt megkövülten a betegágynál. Dumbledore a szomszédos ágyhoz ballagott és öreges mozdulattal leült.

-Nem lesz semmi baj.

-Hogy mondhat ilyet, amikor nincs is magánál? Azt sem tudjuk, mi baja van.

-Piton professzor segíteni fog, viszont akár végzetes baklövés is lehetett volna beadni neki a kis fiola tartalmát.

-És azt honnan tudja, hogy nem volt végzetes?

-Hogy még él. Nem gondolod, hogy a halálfalók alapos munkához szoktak?

-De még így sem tudjuk, milyen méreg volt a fiolában. Nem hiszem, hogy elaprózták volna.

-A többihez sajnos idő kell, de amint látod, nem rosszabbodik az állapota. Viszont van valami, amit tudnom kell.

-Mi lenne az?

-Használtad azt, amit az órákon tanultál?

-Igen, ez mentett meg minket.

-Helyes. De ugyanakkor van egy árnyoldala a dolognak sajnos. Így Voldemort tudomást szerzett a képességeidről, ami azt jelenti, hogy nem árt alaposabban felkészítenem téged.

Sajnos egyre gyakoribbak a kísérletek, de ez némi örömre is okot ad.

Harry azt hitte, menten összeesik attól, amit hallott. Dumbledore örömét leli abban, hogy folyamatosan támadják?

-Hogy mer ilyet mondani? Hogy mondhat ilyet, amikor Hermione így járt?

-Eszem ágában sem volt ilyet feltételezni. Hallgass meg. Voldemort egyre többször próbálkozik, egyre inkább kapkod és bizony nem a legmegfontoltabb döntéseket hozta.

-Mit jelent ez?

-A két halálfaló, akiket ártalmatlanná tettél, jelentős emberek voltak. Nem küldte volna épp őket, ha nem sürgetné ennyire az idő. Hibát követett el. Az egyik Voldemort magas rangú beosztottja, a másik viszont… a másik, a Minisztérium alkalmazottja volt.

-Még egy?

-Sajnos igen, de evvel talán elejébe mentünk a dolognak. Viszont arra kérnélek, semmi butaságot ne tegyél most, semmit, ami esetleg téged is veszélybe sodor. Egy vagy két napot várnunk kell, nekem is van még mit kiderítenem és Piton professzor is az ellenmérgen dogozik.

-Rendben.

Dumbledore lezártnak tekintette a beszélgetést és Madam Pomfreyval váltott néhány szót, mielőt távozott.

2.fejezet: Betelt a pohár

A következő napokban Harry szinte minden idejét, legalábbis amennyit a tanórákon kívül tudott, a gyengélkedőn töltött. Úgy érezte, tartozik ennyivel Hermionenak, hiszen ő is annyiszor virrasztott mellette. A lány állapota mit sem változott, de nem is rosszabbodott, és már ez is bizakodásra adott okot.

A dolgok egy pár napig rendben is mentek, azonban hamarosan olyan fordulatok történtek, amelyek mellett Harry sem mehetett el szótlanul. Az első ilyen pálfordító esemény négy nappal a támadás után történt. Harry épp akkor is a gyengélkedőn volt, amikor fültanúja volt egy érdekes beszélgetésnek. Dumbledore épp látogatást tett a gyengélkedőn, amikor Piton bukkant fel. Megkérte az igazgatót, hogy fáradjon ki a kórterem elé, mert fontos közölnivalója lenne. Ezt látható elégedettséggel mondta, és Harry biztosra vette, hogy legalább annyi joga van tudni róla, mint az igazgatónak. Mivel nem tudott bekapcsolódni az ajtón kívül folyó társalgásba, a csendes megfigyelést választotta. Csendben hallgatózott, és az elhangzottak nagy részét tisztán hallotta. Azonban a hallottaknak cseppet sem örült.

-Igazgató úr, megvizsgáltam a fiolát, és végre kézzel fogható eredmények is vannak.

-Ez nagyszerű. És mik lennének azok az eredmények?

-A méreg, ami az üvegcsében volt, egy igen ritka és értékes méreg. Ugyanakkor rövid időn belül halálos. Szerencsés véletlen, hogy Grangert egy Álgyilkos Árvácska szúrta meg. Ha nem így történt volna, már rég halott lenne.

-És mért olyan szerencsés véletlen ez?

-A magyarázat egyszerű, a virág mérgének egyes komponensei pont a valódi méreg hatását lassítják. De nem közömbösítik egymást. Egy apróbb számítással nagyjából kikövetkeztettem, hogy három napunk van, míg hat a méreg.

-Ez sajnos nem jó hír. Viszont remélem a jó hírek közé tartozik, hogy a megfelelő ellenméreg is kéznél van.

-Természetesen.

Harryt kissé sokkolta a hallott párbeszéd, és fellélegzett volna, amikor…

-Egy hét múlva rendelkezésére tudom bocsátani. Sajnos ennyi idő kell, míg a hozzávalók összeérnek.

-Akkor más forrásból kell beszerezni.

-Ennek is utána érdeklődtem. Kész főzetet szinte sehol nem tartanak. Viszont egy helyen megtalálható. Azt hiszem, nem kell mondanom, kinél.

Harry egyből értette a célzást, és eszeveszett düh kezdett fortyogni benne. Voldemort –mindig ő miatta történik minden. Mért?

-Köszönöm, Perselus. Kérem, érdeklődjön még tovább, hátha akad valahol kész főzet. Én is beszélek pár kiváló barátommal. De sokat segítene, ha elmondaná, mi a méreg pontos neve.

-A rossz köznyelv csak „békehozónak” hívja, de a rendes neve a Szirén hangja.

-Rég hallottam már ezt a nevet.

-Igen, és én is rég nem láttam ezt a mérget. A neve mindenesetre találó, mindkettő. Az áldozat az utolsó napon az őrület szélére sodródik, akárcsak Odüsszeiusz a szirének muzsikájától. Hosszú kínszenvedés után békét hozónak számít már a halál is.

Harrynek ennyi elég volt, inkább csendben visszasétált az ágyakhoz, és megpróbált lehiggadni kissé, ha netán valamelyik tanár visszajönne. Még egy darabig elmélázva nézte az öntudatlan lányt, majd elballagott. Nem a Griffendél toronyba ment, hanem lábai a Szükség Szobájába vitték, bár maga sem tudta egész pontosan, mit keres ott. Meglepődött, mikor meglátta, hogy néz ki a szoba. A helyiség tökéletesen idézte komor hangulatát –egy tágas tér, mely felett sötét felhők kavarogtak, a téren pedig elszórva a szokásos akadályok.. Nem is tudta pontosan mit keres, csak annyit érzett, hogy végtelenül dühös. Dühös a világra, és Voldemortra, de leginkább önmagára. Az idő sürgette és biztosra vette, hogy neki is csinálnia kell valamit, mert az a három nap hamar elszáll. Ha valaki a közelében lett volna, elég lett volna egy apró rossz mozdulat vagy egy félreértett szó, máris nekiesett volna. De mivel senki nem volt ott, így csak a legközelebbi tárgyat csapkodhatta, ami épp egy faakadály volt. Mérgében belecsapott egyet, majd hogy fájdalmát megbosszulja, még egyet ütött. Ez így ment elég hosszú ideig.

Mikor már a keze sebes és véres lett, abbahagyta a lehetetlennek tűnő harcot, de mérge mit sem csökkent. Esze ágában sem volt visszafognia magát, így robbanásszerűen kitörő erővel lángra lobbantotta az egész termet. Kissé higgadtabban ment az ajtó felé, és távozni készült. Épp csukta volna be maga mögött az ajtó, amikor Dumbledoreba ütközött.

-Látom, ideges vagy. Vagy tévedek? –mondta hamiskás mosollyal az igazgató.

-Miből gondolja?

-Lássuk csak, a hátad mögötti szoba lángokban áll. Szerintem ebből. –mosolygott újra.

-Legalább sikerült levezetned a feszültséget?

-Nem. És különben is, mi köze hozzá? –kérdezte felháborodott hangnemben Harry.

-Nyugalom. Épp erről akarok veled beszélni. Végülis, inkább a Szükség Szobája, mint az irodám. –mosolygott megint az aggastyán.

-Jobban örülök neki, hogy így oldottad meg a dolgot. Azt hittem elrohansz majd, és a legközelebbi halálfalón éled ki a dühöd.

-Megfordult a fejemben. De magának ehhez sincs köze.

-Mondtam már, hogy nyugalom. De amint látom, betelt a pohár. És mégiscsak, mit csináltál volna egy halálfalóval? Azt, amit avval a kettővel? Most csak négyen voltak, de legközelebb nem mennek tíz alá, ebben biztos vagyok.

-Nem érdekel, jöhetnek tízen vagy mit bánom én. Elbánok velük, ha kell.

-Ezt kétlem, de bizonyíthatod.

-Mivel?

-Párbajjal.

-Ki ellen?

-Ellenem.

-Mért csinálja ezt?

-Először is, hogy ne az iskolát rombold le. –felelte továbbra is higgadt mosollyal az igazgató. –És ha már Voldemortnak akarsz rontani, legalább tudd, hogy milyen ellenfél.

-Tudom, milyen. Harcoltam már vele.

-Azt kell, hogy mondjam, hogy Voldemort képességeinek a felét sem ismered. Egy igazi párbajban pedig be is veti őket, ne félj. Azt kell, hogy mondjam, hogy a párbajban ellene csak a mentálmágiának veheted hasznát. Gondolj csak a múltkori pálcás estre. Nem hiszem, hogy hagyná, hogy evvel a pálcával harcolj ellene. Köztudott tény viszont, hogy egy varázsló csak a saját pálcájával végezhet tökéletes munkát. Így hát hátrányba kerülhetsz, ha nem használod az akaratod.

-Rendben. Ha mindenáron ezt akarja.

-Akkor fáradj be a Szobába. –invitálta Harryt az igazgató, és beléptek az elegáns párbajterembe. Stílusosan ám mégis egyszerűen elrendezett vörös, kör alakú emelvényre léptek fel.

-Mindenekelőtt szeretnélek megkérni arra, hogy ne kímélj, mert… Őszinte leszek, én sem foglak. Halálos átokkal természetesen nem harcolunk.

-Mért csinálja ezt? Még mindig nem árulta el.

-Mert forrófejű vagy, és ha elkap a hév, semmi nem állíthat meg, és ennek sajnos később kárát látod. Ha valamit teszel, tedd felkészülten.

-És a párbaj felkészít?

-Pontosan.

-Ha mindenáron ezt akarja.

-Ha mindenáron akarod –ezt a szót hangsúlyozta az igazgató- én csak egy lehetőséget adtam, te döntöd el, hogy élsz vele. De lenne egy kérdésem. Mért vagy ennyire dühös?

-Talán nincs okom rá?

-Igen, van, nem is kevés. De szerintem te elsősorban magadra vagy dühös.

-Nem, Voldemortra.

-Ez örömteli hír lenne, ha ne tudnám, hogy magadra haragszol leginkább.

-Mért?

-Ha nem vetted volna észre, arra akartalak megtanítani, hogy nem te vagy a hibás. Eddig sajnos ez a téves nézeted volt, ami nagy lelkűségre vall. De nagy ugrás lenne az is, ha végre a megfelelő emberre irányítanád a dühöd. Ha ezt a nézetet meg is tudod tartani, nem lesz semmi gondod. De ideje lenne elkezdeni, mert későre jár. Te kezdhetsz, és nem kell visszafognod magad.

Harry pálcát szegezett az igazgatónak, és megállapította hogy ennél furcsább párbajban nem volt része soha. Nem támadhatott arra az emberre, aki annyit segített neki, de felfokozott állapotában mégiscsak megtette.

Az első átka egy taroló átok volt, ami el is találta az igazgatót, és körülbelül másfél métert csúszott hátra.

Harry először magában szitkozódott, hogy hogy tehetett ilyet egy idős emberrel, de amikor látta, hogy ellenfele egy kamaszt is megszégyenítő gyorsasággal pattant fel, megkönnyebbült.

-Azt hiszem, eszközölnünk kell egy kis változtatást.

Az igazgató saját maga felé fordította pálcáját és egy Harry számára ismeretlen varázsigét mormogott el.

-Metamorphoses.

Harry meglepődött a bűbáj hatásán, mert az igazgató helyén immár Voldemort állt.

-A kiábrándító bűbáj egy fajtája. Te annak látsz, aminek én szeretném.

-Akkor nem…?

-Nem, nem Voldemort, bár tudom, hogy milyen meghökkentő a hasonlóság. De talán így már nem fogod vissza magad. A taroló átok elég gyenge volt, tőled többet várok. Nem kell visszafognod magad.

Az igazgató, nyílván, hogy még jobban hasonlítson Voldemortra, hirtelen támadt.

-Bandageus.

Kötelek röppentek a fiú felé, és fojtogatva tekeredtek mellkasára. Harrynek időbe telt, mire kapcsolt, de végül egy egyszerű szakító bűbájjal leoldotta.

-Flaverus. -Kiáltotta Harry, mire egy lángcsóva röppent a tanár-Voldemort felé, de nem tudta meglepni ellenfelét, aki pajzsbűbájjal visszafordította azt. A fiú könnyűszerrel hárította. Harrynek hirtelen lett elege a párbajból, és úgy döntött, ideje véget vetnie, miután már vagy negyed órája hasztalanul próbálta lefegyverezni ellenfelét. A bökkenő csak az volt, hogy nem tudta hogyan bánjon el vele. Egy dologban jobb Dumbledorenál, és az a mentálmágia, így ezt kell kihasználnia. Egy újabb felé röppenő tűzcsóva parányi fáklyalángra zsugorodott, majd megállt a levegőben. Fénye kékre váltott, és újra nőni kezdett, akár egy kipukkadni készülő léggömb. A kék fény egyre tisztább és fehérebb lett, míg végül az egész termet hatalmas robbanás rázta meg, ahogy a fáklya gömb szétdurrant.

Körülbelül két perc múlva már a por is elült, és látni is lehetett a terem berendezésének maradékait.

Dumbledore, immár eredeti alakjában, köpenyét porolva közeledett felé, és furcsállva nézett a sértetlen fiúra.

-Látom, az álca hatásos volt.

-Nem, csak untam már, hogy nem bírok el magával.

-Végül mégis sikerült valahogy. Ilyen húzásra nem számítottam, de tény hogy hatásos volt. Sikerült túllépned a számomra ismeretlen mágia határán, ugyanis én, ha megfeszülnék, se tudnék ilyet pálca nélkül tenni. Te viszont gyakorolhatnád a varázsigéket, nem árt, ha többet tudsz.

-Rendben. Elmehetek végre?

-Ha válaszoltál egy utolsó kérdésemre. Sikerült lenyugodnod?

-Talán. –hangzott a mogorva, ám mégis őszinte válasz, miközben a fiú elhagyni készült a termet.

-Ennek nem lesz jó vége. –gondolta az aggastyán igazgató.

Később igaza is lett.

3.fejezet: Előzmény

Harry azt hitte, ennyi terhet elviselni egyszerre elég. A következő nap azonban meghazudtolta, mivel újabb problémák érkeztek. Már hajnalban sikerült összevesznie Ronnal, amin talán nála jobban csak a vörös hajú fiú lepődött meg. Vitájuk avval kezdődött, hogy Ron Hermione felől érdeklődött.

-Egyelőre semmi, de az idő sürget. És egyszerűen gyűlölök csak itt ülni és várni. –kijelentése közben az asztalra csapott.

-Ebből baj lesz.

-Hogy érted?

-Megint ideges vagy, és kapkodsz. Látom rajtad, hogy legszívesebben már rohannál egyenesen a halálfalókhoz, hogy elintézd őket.

-És? Mi rossz van abban?

-Azon kívül, hogy nem gondolkozol, semmi.

-És ezt hogy érted? -kérdezte a fiú egyre fokozódó dühvel.

-Nem mérlegelsz. –Ronon elszántság látszott, eldöntötte, hogy elmondja a véleményét, még ha nem is hisz neki.

-És te mit tudsz erről?

-Elég sokat, ha tudni akarod. Vedd már végre észre, hogy nem csak neked van vesztenivalód ebben a harcban.

-Mire gondolsz?

-Arra, hogy azt hiszed, csak te járhatsz pórul.

-Arra nem gondoltál még, hogy az én vesztenivalóm ti vagytok? Ha Voldemort bántani akar, titeket bánt, míg engem el nem intéz. Ezért járt így Hermione.

-Erre nem is gondoltam. De az elrohanás akkor sem megoldás.

-Nem érdekel, hogy mi helyes vagy mi helytelen. Már nem érdekel. Teszem, amit akarok, és akármit csinálsz, nem gondolom meg magam.

-Szóval bosszúhadjáratot indítasz…

-Nem, mint mondtam, sürget az idő és egyedül nem sokra megyek.

Ron már nem tudta meg, ki lehet az, aki ki fogja segíteni Harryt, mivel a fiú szó nélkül elviharzott a klubhelyiségből. Még az órákon sem látta viszont.

Harry ahelyett, hogy órán ült volna, az épület melletti titkos, sövénnyel eltakart parányi tisztásra ment. Egy ideig csak nézte a kelő Napot, és hosszan elgondolkozott bizonyos dolgokon. Kérdések sorozatát tette fel magának, de egyikre sem kapott egyenes választ.

Tenni akarás hajtotta, de ugyanakkor be kellett látnia, hogy egyedül vajmi kevés esélye lenne, még ha rendelkezik is bizonyos különleges képességekkel. Biztosra vette, hogy Dumbledore valamilyen akciót fog szervezni, ha nem találnak ellenmérget másik forrásból. Mivel ez igen valószínűnek tűnt, elhatározta, ha törik, ha szakad, részt fog venni benne.

Hirtelen hagyta ott Ront, aki mindenre számított, csak erre nem. Barátja már jószerével Sirius halála óta ilyen hirtelen haragú volt, de ezúttal azt gondolta, nagyobb bajba is sodorhatja magát evvel.

Harry céljának megfelelően a nap folyamán felkereste Dumbledoret. A csúnya griffszobor előtt jó negyed órát ácsorgott ebéd előtt, hiszen akkor az igazgató biztosa lejön irodájából. A várakozás rendkívül untatta, és idegesítette, mikor Dumbledore helyett Piton tűnt elő a kígyó módjára tekergőző lépcsőn.

-Mit akar, Potter?

-Az igazgató úrral beszélni.

-Már várja magát. –Piton arcán csalódottság látszott, hogy nem hajthatja el Harryt.

Harry fellépett a lépcsőre és idén nem először, az igazgatói helységben találta magát. Dumbledoret szinte soha nem tudta meglepni, ha igen, az is a Roxforton kívül történt, így azon se lepődött meg, mikor az igazgató azt is tudta, milyen céllal jött.

-Harry, ülj le, hiszen ha jól tudom, fontos dolgokról akarsz beszélni.

-Igen.

-Granger kisasszony sorsa engem is aggaszt, akárcsak téged, és ha jól sejtem ez ügyben kerestél fel.

-Igen, azt akarom tudni, sikerült-e vagy sikerülni fog ellenmérget szerezni.

-Nos, ez bonyolultabb feladat, mint ahogy te hiszed, és ahogy én hittem. Piton professzor nem ok nélkül volt itt, vele is ugyanerről beszéltem.

-Mért olyan nehéz beszerezni egy ellenmérget? Hiszen például az Abszol út is tele van ilyen boltokkal.

-Ez igaz. De meg lennék lepve, ha bárhol megkapnánk a Szirén hangjának ellenmérgét.

-Mért?

-Nos, a mérget talán akkor használták utoljára, amikor te csecsemő voltál. Abban az időben mindennapos volt, bárki beszerezhette, persze illegálisan. Viszont Voldemort bukása után, Caramel betiltotta. Vasszigorral csaptak le azokra, akik Voldemort eszközeit használták, és ez hatott is. Mivel Voldemort visszatért, az eszközök is visszatértek vele együtt. A törvény ma is él, és mivel maga a méreg is rendkívül ritka, hiszen senki nem használja szinte, az antiszérum talán még ritkább. Gondolj csak bele, milyen galibát okozott Tom Denem naplója, és milyen galiba lett volna abból, ha egy halálfaló hozzájut Voldemort készleteihez. A Sötét Nagyúr a kínzás eszközeinek legbővebb tárházával rendelkezik, ami bizony sokat ér.

-De akkor hogy lehet tenni valamit?

-Azt nyílván tudod, hogy az ellenmérget Piton professzor el tudja készíteni, ami dicséretes. A dolog hátulütője, hogy nem lenne kész időben. Viszont van még egy lehetőség.

-Mi lenne az?

-Voldemort fénykorában több bájitalszakértőt „alkalmazott”, és ez nincs másképp se. Piton professzor is egy közülük, de ő szinte csak hamis mérgeket készít, amikor nem ellenőrzik.

Annak idején volt egy hely, ahol a kész bájitalokat tartották, egy épületben, ami egy erdei kunyhónak tűnik csupán. A professzor utalása, miszerint az ellenméreg Voldemortnál van, azt jelentette, ha nála megtalálható az ellenméreg, akkor ebben a kis épületben van.

-És mért nem hozzák el?

-Itt van a kutya elásva, ha ez a találó kifejezés. Nem tudjuk, hogy jelenleg használja e valaki a házat, és ha igen hány halálfaló van ott, de több mint valószínű, hogy elegen. Mivel a két elmenekült halálfaló nem tudta egyértelműen megerősíteni a halálhíredet, így csak következtetni tud, élsz e vagy nem. Ő most abban a hitben van, hogy te vagy a halálodon, nem pedig Hermione, ami előnyünkre válhat. Valószínüleg minden halálfaló, aki szabad, a ház körül ólálkodik, és azt várja, hogy a Rend lerohanja őket.

-És nem így lesz?

-De, szorult helyzetben vagyunk, és csak ez a lehetséges terv, de egy kis trükköt is megpróbálunk majd bevetni.

-Én is menni akarok.

-Szó sem lehet róla, ez volna a legfelelőtlenebb cselekedetem, ha hagynám.

-De hisz azt hiszik, haldoklom.

-Ami, ha meglátnak, könnyen be is teljesülhet. Voldemort percek alatt tudomást szerezne róla, és ott teremne, hogy maga végezzen veled.

Harryt az lepte meg, hogy az igazgató nem is kifogásolta, hogy felkészületlen lenne a harcra a halálfalókkal, ha sor kerülne rá.

-De akkor is menni akarok, nem vagyok már gyerek. –mondta kissé akaratosabban.

-Pedig úgy viselkedsz. Meg kell értened, hogy nem vállalhatunk ekkora kockázatot, még ha felkészült vagy, akkor sem.

-Az, hogy kihagytak pár dologból, már gondot okozott a múltban is.

-Igen, de akkor nem is tudtál a zajló eseményekről semmit. –válaszolta az igazgató, és Harry arra gondolt: Mindenre van válasza?

-Részemről lezártnak tekintem a beszélgetést, nem nyitok róla vitát. Itt maradsz az iskolában és punktum.

Harry is elmondta, amit akart, és ő sem vitába szállni, hiszen felesleges lett volna. Utolsó kérdésként még feltette:

-És mikor indulnak?

-Ezt nem árulom el, mert ahogy ismerlek, nem maradsz meg a fenekeden.

-Értem…

Harry kissé csalódott volt, hogy így átláttak a tervén, de elhatározta, igenis részt fog venni valamilyen módon az akcióban, csak még azt nem tudta, hogy.

A megpróbáltatások sorozata folytatódott, Ron után Malfoyyal került szembe. Ez azonban már sokkal durvább volt, mint a reggeli veszekedés Ronnal. A mardekáros fiú láthatólag roppant elégedett volt valamivel. Harry ezt akkor látta, mikor önelégült vigyorral végigmasírozott a második emeleti folyosón. Megszokta már Malfoytól ezt a viselkedést, és azt hitte ennyivel le van tudva a dolog. De amikor elhaladt a gorillái társaságában gyűrűző fiú mellett, érdekes dolgokat hallott.

-…ha még ezt a két szerencsétlent is elintézik, akkor annyi a triónak. Mondjuk kezdetnek Granger sem rossz.

Harry tudta, hogy nem helyes amit tenni akar, és egyértelmű volt az is Malfoy csak provokálni akarja, de mégsem hagyhatott egy ilyen megjegyzést a barátairól szó nélkül.

-Hogy képzeled ezt? –dörrent rá a fiúra.

Látszott, hogy Malfoy csak erre várt, és egyből pálcát rántott.

-Fáj az igazság, Potter? Pedig ez van, a sárvérű barátnőd beadja a kulcsot.

-Vigyázz arra, mit beszélsz, Malfoy. A múltkor is megjártad.

Malfoy arcán egy rándulás látszott csak, jelezve, hogy igenis jól emlékszik a legutóbbi összezörrenésükre. Ugyanakkor az embert a vereség gyakran csak a legközelebbi győzelem felé sarkallja az elszánt embereket. Malfoy, más nézetekkel ugyan, de közel olyan elszánt tudott lenni, mint Harry. Éppen ezért voltak ők örök riválisok. Azonban most Malfoy nagyon túllőhetett a célon, mert Harry amúgy is pattanásig feszült hangulatában volt.

-Változnak az idők, Potter. Most nem lesz olyan szerencséd.

-Megbánod, ha kötözködsz, Malfoy.

-Nem ijedek be, Potter.

-Nekem viszont se kedvem, se időm arra, hogy téged hallgassalak. –hátat fordított, ami nagy hibának tűnt. Malfoy láthatóan kereste a bajt, és sértésnek érezte, hogy ellenfele megfutamodik. Ugyanakkor előnyét arra használta, hogy hátba támadja ellenfelét. Harry krumpliszsák módjára rogyott össze a legközelebbi, vagyis a vele szemben lévő fal tövében.

-Ne futamodj meg, Potter. Vagy ilyen gyáva volnál?

Harry immár sokadszor szitkozódott magában, hogy is lehetett olyan hülye, hogy hátat fordított ellenfelének.

-Malfoy, ha hátba támadsz valakit, az a gyávaság. Szemtől szemben viszont ugyanúgy elvérzel, mint legutóbb.

Harry visszavágása sem volt teljesen fair, de legalább ellenfele szemébe nézve tette. Mivel hangulata egész évben igencsak paprikás volt, visszavágása is durvára sikeredett. Malfoy persze most is alulmaradt, elég hamar ráadásul. Miután hasonlóképp járt gorilláival együtt (vagyis egy szobor tövében landoltak) Harry nem hagyott fel ellenfele totális megalázásával. Újra és újra sarokba kényszeríttette, és megalázó csapásokat mért rá. Az átkok egyike sem volt életveszélyes, viszont egy tucat belőlük bárkit megviselt volna. Malfoy karmolásokkal, szakadt ruhában kuporgott egy ablak tövében, és még megalázott helyzetében is nevetett.

-Mi olyan vicces? Ennyire optimista lennél?

-Rajtad nevetek.

-Furcsa. Eddig kétszer győztelek le, de nem volt jellemző az úri véredre, hogy olyan könnyen elviselne két ilyen érvágást. Foltot ejtettél a család hírnevén, Malfoy.

-Egy ilyen baki kiküszöbölhető. De az elégtétel az enyém.

-Nem látom, miben áll az elégtételed. Elvégre te ülsz a földön, nem én.

-És én vagyok az, aki avval nyugtatja magát, hogy bár engem legyőztél, a sárvérű barátnődért úgyse tehetsz semmit. Neki már harangoznak.

-Te szemét…

Harry Malfoyra szegezte pálcáját, és azt az átkot mormolta, ami legelőször az eszébe jutott.

-Cru.. –félúton azonban megállt. Pálcája kiesett kezéből és értetlenül bámult ellenfelére.

-Takarodj innét.

Lassan felvette a földről pálcáját és elrohant. Malfoy még két percig ült megalázva, azonban dühe hamar elszállt, hiszen gorilláin vezethette le.

-Két debella mamlasz, és még arra sem jók, hogy kiálljanak valakivel…

4. Elszántság

Harry döbbenten szaladt végig a kopár sivatagnak tűnő kihalt folyosón. Immáron sokadszor rohant végig egy egyenes ösvényen cél nélkül, végül a kastély egyik legtávolabbi zugába. Ez a hely az Északi torony volt, ahol az asztronómia órákat tartották, és ugyanezen a helyen vettek könnyes búcsút Norberttól is. Harry talán utoljára Sirius halálakor sírt úgy, mint most. Akkor könnyei az elkeseredését testesítették meg, most azonban a harag könnyeit hullajtotta.

Megint csak magára volt dühös, de senki nem mondhatta volna, hogy ok nélkül.

-Képes lettem volna…

Egyre csak ez járt a fejében.

-…megtettem volna…

Az elmúlt év gyors és durva változásai most úgy tűntek, elérték a tetőpontot.

-Képes lettem volna megölni…-ahogy ezt végiggondolta, újra könnyezni kezdett és rettegve tekintett végig pálcát szorongató kezén. Undorodva hajította el pálcáját egy sötét sarokba, hogy utána saját maga is ugyanoda üljön.

Hosszú ideig ült ott, némán, csupán egy keskeny fénycsíkban táncoló porszemcséket figyelve.

Lassan ráesteledett, de semmi kedve nem volt emberek közé menni. Attól félt, hogy dührohamával másoknak is árthat.

-Hogy lettem ilyen? –tette fel a kérdést magának, nosztalgikusan gondolva vissza a jelenhez képest felhőtlennek tűnő múltra.

-Voldemort…De akkor sem indokolná, hogy mint egy futóbolond elmebeteg, úgy viselkedjek.

-Viszont az őrültek nincsenek tisztában avval, hogy őrültek.

-Igaz, de az őrültek nem is beszélnek saját magukkal. –hangzott önnön válasza, melyet mintha más mondott volna ki.

Gondolataival folytatott vitája közben beesteledett, de ő csak ugyanúgy ült, és a kelő Holdat bámulta a keskeny csíkon át, melyet nem takart egy nem túl bizalomgerjesztő szobor. Háborgó gondolatai a fáradtságtól csitultak és álmosságnak adta át helyét. Lassan el is szendergett ültében, de azért a hideg kőpadló összehasonlíthatatlan volt toronyszobájában üresen kallódó ágyával.

Rövid alvás után neszekre és az arcát érő huzatra lett figyelmes. Észrevette, hogy a padlón kuporogva aludt el. A huzat a torony üvegtáblás ajtajából jött, ami nyitva tátongott, a neszek pedig az ajtón belépő társaságtól eredtek.

Harry megrémült egy picit, kik lehetnek a fura figurák, akik éjjel másznak be egy ablakon.

Először halálfalókra gyanakodott, de kételyét egy parányi láng által megvilágított rózsaszín copf oszlatta el.

Nem találkozott még rózsaszín copfos halálfalóval, és rövid töprengés után rájött, csakis Tonks lehetett az. Nyomában a kissé szakadt társaság tagjai között Mordont, Shackleboltot és Lupint is felfedezte. Mivel nem akarta, hogy meglássák, ezért elbújt a rút szobor mögött.

-Ne nézzen ide, ne nézzen ide… -gondolatai Mordon mágikus szemén jártak, de az oly óvatos Mordon nyílván elég biztonságosnak ítélte a kastélyt, és nem kezdett el minden zugot pásztázni.

Miután elég biztonságosnak ítélte a terepet (vagyis a csapat elvonult Dumbledore irodája felé), Harry felkapta pálcáját és kiment a toronyba, és körbenézett a teraszon. Ott egy sarokba állított seprűkupacot vett észre. Lassan sikerült összeraknia a képet:

-Dumbledore nem tagadta, a Rend készül valamire; a Rend tagjai itt vannak. Nyílván innét indulnak.

Miután ezt a következtetést meghozta, fél percbe sem tartott, hogy újabb döntést hozzon. Elviharzott a szobájába a láthatatlanná tévő köpenyért és azon törte a fejét, hogy fogja kijátszani Mordon varázsszemét. Ahogy rohant szobája felé, meglátott egy régi ládát, amin az egyik ház címere díszelgett.

-Hát persze…Mordon seprűjére kell feljutnia valahogy, mert az esik ki legjobban a látószögéből… Viszont ha felülök rá, megérzi a súlyomat…Kell egy láda…

A terv amilyen bonyolultnak tűnt, olyan kivitelezhetetlennek mutatkozott a rövid idő alatt.

Harry visszaért a Griffendél helyiségébe és lassan a szobájába ment. Ron már horkolt, így semmi sem zavarhatta meg. Ládájából csendben kipakolt mindent, majd, majd kezébe vette a köpönyeget, és megnézte, képes e eltakarni a ládát. Sajnos a láda valamivel nagyobb volt, mint a köpeny, így Harrynek zsugorító bűbájt kellett alkalmaznia.

-Szűkös lesz, de legalább takarja.

Miután újra ellenőrizte a láda megfelelő méretűre sikerült e, pehelykönnyűvé varázsolta, felkapta, majd visszarohant a toronyba.

-Csak el ne menjenek…

a seprűk még ott álltak, vagyis még nem mentek el a Rendtagok. Nadrágszíjával hozzákötözte az ismerős seprűhöz a ládát és belemászott. Mivel a láda és minden, ami benne volt, el volt bűvölve, így Harry is pehelysúlyúnak tűnt. Már épp elhelyezkedett volna, amikor eszébe jutott: a köpeny. Nincs a ládán. Gyorsan kipattant és a fejére terítette a köpenyt úgy, hogy a dereka körül elterülő ládát is fedje. Mielőtt becsukta volna a láda tetejét, egy darab Ron asztalán talált Eternifix szalaggal rögzítette a köpenyt a ládához, hogy el ne hagyja. Majd magára csukta a ládát és várta az eseményeket.

Körülbelül húsz percet kuksolt a ládában, és már kezdte elunni a dolgot, mikor végre ismerős neszek ütötték meg a fülét. Emberek lépkedtek a toronyba vezető lépcsőn.

-Biztos, hogy szükség van erre? –hallotta Tonks hangját.

-Mindenképpen. Valakinek szólnia kell a többieknek is, és a megbeszélt helyen találkozunk.

-Rendben, de ha nem gond, Mordon, elvinném a seprűd, mégiscsak könnyedebben mozgok rajta, ha már két személyes. –hangzott Shacklebolt dörgő hangja.

-Hálisten… -gondolta Harry.

-Semmi gond, Kingsley, úgyis hoppanálva megyek tovább, miután Dumbledore elmondta amit akart.

-Rendben. De megvárunk téged is, nem kezdünk semmilyen akcióba.

Ezután rövid ajtócsukódás hallatszott, ahogy bezárult a torony üvegtáblás ajtaja, majd Harry egy rántást érzett, ahogy egy markos kéz megragadta a seprűt.

-Na, akkor induljunk.

Újabb rántás következett, majd Harry érezte, hogy a láda elemelkedik a földtől.

A Rend tagjai viszont mit sem sejtettek a potyautasról, miközben a Hold felé emelkedtek…