Írta: Csámpás

Emil: gilae@freemail.hu

Nincs megjegyzésem, majd ti eldöntitek, jó-e vagy rossz. J

Történetek

Egy fehér szobában vagyunk. A fehér szobában kerek asztal, az asztal körül fehér székek. Kísérteties. A székeken hárman ülnek. Két férfi és egy nő.

  A fehér szobát a külvilágtól elzáró fehér ajtó zára hangosan kattan. Aztán belép rajta két férfi. Az egyik a kezében egy hosszú pergamentekercset, tintát és pennát hoz, a másik üres kézzel jött. Ruházata erősen elüt a szoba világosságától: minden ruhadarbja vörös színű, de hosszú szakálla és haja ezüstösen fénylik. Leül egy székre, mellé a jegyző települ le. Aztán megszólal a maga érces, de lágy hangján:

–       Maguk azért vannak itt, hogy röviden elmeséljék nekem az életük történetét a halálukkal együtt. Szeretném, ha meghallgatnánk egymást és nem szólnánk közbe. Megértették? – a jelen lévők

bólogatnak. – Hát akkor kezdjük sorrend szerint. Ki maguk közül James Potter? – a fejete hajú, kócos szemüveges férfi feláll, majd visszaül a helyére. Barna szemeivel várakozón néz az öregre. – akkor hát, kedves James, kezdje. 

A szüleim varázslók voltak. John és Marian Potter. Őróluk már talán hallott – az öreg bólogat, de nem szól. Kék szemeivel fürkészően nézi Jameset, aki kicsit megilletődötten, de folytatja beszámolóját – Szerettek engem. A családunk nagy múltú volt, tiszteltek minket és a Gringottsban is volt egy valamire való kincseskamránk. Aztán én Roxfortba mentem. 

Emlékszem, mikor tizenegy évesen megkaptam a levelem Roxfortból. Nagyon örültem neki. Ami azt illeti, túlságosan is: sikerült felgyújtanom a nappali függönyét – persze csak véletlenül, nem tudtam uralni a varázserőmet. A szüleim is örültek a hírnek, bár jókedvük jócskán megcsappant, mikor kis hílyán felégettem a házat… Ezen ma már csak mosolygok.

  Az első nap emlékei olyan tisztán élnek bennem, mintha csak tegnap lettek volna: ott kezdődött, hogy én vagy négy órával előbb felkeltem, mondván „készülődni kötelesség”. Na persze, ez a készülődés nem állt másból, mint egy vizes fésűvel jobb belátásra bírni a fekete szénakazlat a fejem búbján – sikertelenül.

  Siriusszal – Khm… kivel? – kérdezi az öreg.

–       Öhm… Itt ül mellettem.

–       Tudom.

–       Hát akkor? Na mindegy. Szóval Sirius Black a neve…– a jegyző

szorgalmasan jegyzetel, James egy darabig őt nézi. Kicsit elbambulhatott, mert egy kis idő után megint megszólal a vörös ruhás:

–       Na. Folytassa.

 Siriusszal még a peronon jó barátok lettünk. Már az első percekben sokat megtudtam a családjáról és őróla, én pedig csak a vonaton tálaltam ki. Aztán benyitott hozzánk egy szőkésbarna gyerek:

–       Szabad ez a hely? – ujjával a mellettem lévő székre mutatott, én

pedig bólogattam. Remek. Egy órán belül két társat is szereztem magamnak. A fiút Remus Lupinnak hívták. Első látásra lerítt róla, hogy „magolós” fajta, de nem hittem volna, hogy a magolósok lehetnek ilyen jófejek is. Persze szegények voltak, minta templom egere – ezt ő mondta –, de ez nem zavart sem engem, sem Siriust. Tudniilik, mindkettőnk családja jobban állt az átlagosnál anyagilag.

    Peterrel csak a csónakoknál találkoztunk – őt osztották be hozzánk. Az egérképű fiú nekem nem volt szimpatikus, de Siriusnak az volt – azt mondta, neki meg Remus nem tetszik, úgyhogy ezzel kvittek vagyunk. Beletörődtem.

  Mind a négyünket a Griffendélbe osztottak. Jól el tudtunk csevegni mindenről, így nem is vettük észre, hogy időközben megteltek a tányérok. Emlékszem, milyen nagyot nevetett rajtam egy vörös hajú lány, amikor olyan csodálkozó képpel néztem a tányéromra. A lányt Lily Evansnak hívták. – a nő itt kuncogni kezdett, de mikor tekintete találkozott az öregével, elhallgatott – Amikor sötéten ránéztünk Siriussal, elnémult, de a Mardekár asztalától még mindig hallottuk, amint egy gyerek röhög. Mind az öten egyszerre fordultunk oda, s megállapítottuk, hogy a vicces kedvű mardekáros jobban hasonlít egy nagyra nőtt denevérre, mint iskolás gyerekre. Ezt Sirius jó hangosan kijelentette, mire a bőregér abbahagyta a röhögést, felállt, rászegezte a pálcáját és küldött felé egy lefegyverző átkot. Sirius félrehajolt, így az átok nekicsapódott egy nagy tálnak, ami ezer darabra tört szét. A tálban leves volt és több, mint a fele Lilyre ömlött (ő ott ült a levesestál mögött). Azt hiszem, azóta fújt rám. Perselus Piton – ahogy McGalagony nevezte, mikor ott rikácsolt fölötte – büntetőmunkát kapott, mi pedig azóta is rászálltunk és nem hagytuk abba egészen ötödikig.

  Engem másodikban beválasztottak a kviddiccsapatba fogónak. Azóta minden játszmát megnyertünk – legalábbis amíg én oda jártam.

  Harmadikban kiderült, hogy Remus vérfarkas. Nekem tűnt fel először, hogy mindig holdtöltekor betegszik le – egyszer meg kilestem, amikor Madam Pomfrey kivitte őt a fúriafűzhöz. Ez volt a döntő érv, a történtek után megvitattuk a dolgot Remussal és a többiekkel: elhatároztuk, hogy illegálisan megtanuljuk az animágiát, hogy Remus ne legyen egyedül.

  Ötödikre sikerült is elsajátítani a bonyolult transzformációs bűbájt: én szarvas voltam, Sirius egy fekete kutya, Peter pedig patkány alakot vett fel. Azóta együtt mentünk a szellemszállásra: Peter előrefutott és megérintette a fúriafűz egyik görcsét, aztán bemásztunk az alagútba. Később már Roxmorts utcáira is kimerészkedtünk és nem lett semmi baj. Jól szórakoztunk.

Ebben az évben már mindannyian érettek voltunk a „nőzéshez” – legalábbis azt gondoltuk. Akkoriban jött rám az a mánia, hogy lányok (de főleg Lily) közelében felborzolom a hajam vagy előkapom a cikeszem és játszok vele. – a nő megint mosolyog – Siriusnak pedig akkorra gyönyörú hosszú haja lett, a lányok a szünetekben róla áradoztak és ezt ő is tudta nagyon jól, de nem mutatta semmi jelét, hogy érdekelnék a lányok – pedig elég sokszor sandított egy bizonyos hollóhátas lány felé, valami Zitának hívták, asszem… Remus is szépfiú lett a maga módján, de igazán ráfért volna egy kis ruhatárbővítés – karácsonykor egy egész vagonra valót kapott tőlünk, mondván ezekben szerezzen lányt magának. De nem egyezett bele, túl félős volt. Peter pedig… Nos, Peter elég balkezes volt mindenben, a lányoknál, pedig egyáltalán nem jött be. Még Lily Evans is lenézte, pedig ő prefektus volt (Remusszal együtt) és szabálytisztelő és glória volt a feje fölött szinte mindig. Egy megvető hang sem jött ki a száján – kivéve, mikor minket szidott (főleg engem), mert megint elbántunk Pipogyusszal. – Ki az a Pipogyusz? – szakította félbe ismét a vörös ruhás öreg Jameset.

–       Oh… Így neveztük el Perselus Pitont.

–       Köszönöm. Folytassa.

 Jut eszembe, egyszer majdnem meg is öltük, de én ott voltam és észbe kaptam… Siriusnak az az ötlete támadt, hogy ilyesszünk rá egy kicsit a srácra – a beleegyezésem nélkül. Nekem nem mondták el a tervet. Így aztán, mikor megláttam Pitont a megdermedt fúriafűznél, rávetettem magam – mint szarvas – és arréb ökleltem, hogy Remus nehogy nekirontson. Aztán Sirius is észbe kapott és Remus után ment, hogy feltartóztassa, nehogy még kijöjjön értünk. Piton menten elájult, mikor meglátott engem, úgy kellett a hátamon vinnem. Aztán, mikor felébredt, le is esett rólam, én meg elkergettem – ő pedig eszeveszetten rohant be a kastélyba, de az esetet soha nem mesélte el senkinek, csak Dumbledore-nak. A szarvasos incidenst kihagyta a történetből.

 Ezek után Lylivel annyira összekaptunk, hogy következő év feléig nem szóltunk egymáshoz, aztán…

Hatodikban megjött a béke és rám talált a szerelem… Összejöttünk Lilyvel és nagyon szerettük egymást. Na persze ő megtiltotta nekünk, hogy továbbra is bántsuk Pitont, egyszerűen nem bírtuk abbahagyni. Ezt már röstellem, de mit tehetnék ezért… Ami megtörtént, az megtörtént.

  Iskola után is jó barátok voltunk, mi pedig hamarosan összeházasodtunk. Sirius volt a vőfély. Remus és Peter is ott volt, Dumbledore-ral együtt. A mindent eldöntő igenre mindenki tapsolni kezdett; Sirius és Remus pedig hatalmas tűzijátékot csináltak. Peter is próbálkozott, de neki csak egy szürke valamire futotta, úgyhogy abba is hagyta. 

  Egy évre a házasságra megszületett Harry. Szép, egészséges kisfiú volt, nagyon szerettük. Az apjára ütött, de a szeme az anyjáé. Aranyos volt, sokat nevetett és csak úgy vibrált a varázserejétől a levegő. Erős gyerek volt. Nem sokkal a születése előtt Dumbledore elmondott nekünk egy jóslatot, melyben két szereplő volt: Voldemort és egy fiú, aki ijesztően hasonlított a mi Harrynkre. Azt javasolta, költözzünk Godrick’s Hollowba, de senkinek ne mondjuk el, hol vagyunk. Csak Siriusnak és Remusnak. Peterben nem bízott; azt mondta, valami nem tetszik neki azon a férfin. Azt akarta, tegyük meg őt a titokgazdánkká, de mi elutasítottuk. Én azt mondtam, legyen Sirius, de az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat és Peter lett a titokgazda. – James bocsánatkérően nézett a mellette ülő férfira. Az nem szólt semmit, csak elnézően bólogatott, mintha azt mondaná „nincsen már semmi baj. Megbocsátok”. James erre újult erővel folytatta a történetét, de egy teherrel kevesebbet hordott a vállán – Vesztünkre. Nem is sejtettük, de Peter a sötéteknek dolgozott és ez a hír igencsak kapóra jött neki. Voldemort még aznap megtudta, hol vagyunk és értünk indult. Este ért bennünket a támadás: éppen a hálószobában üldögéltünk és Harryvel játszottunk, mikor kattant a bejárati ajtó. A résnyire nyitott hálószobaajtón megláttam őt és azt mondtam Lilynek, vigye Harryt. De nem vitte.

–       Menj már! – kiáltottam türelmetlenül, de a nejem egy tapodtat se

mozdult, csak állt, karjában Harryvel. A gyerek mintha érezte volna a helyzet súlyosságát és még sírni is elfelejtett döbbenetében – soha se hallott minket kiabálni. Aztán kivágódott az ajtó és sötét vigyorával belépett rajta Voldemort. Szemeiben mámoros fény csillant, mikor végignézett rajtunk és meglátta Harryt. Én még egyszer figyelmeztettem Lilyt, de már nem vártam sok reakciót tőle, csak kétségbeesetten akartam védeni a családomat.

–       Fogd Harryt és menj! – éles kacagás mögülem, majd:

–       Adava kedavra! – hallom még a hangját, Lily hisztérikus sírását,

aztán elsötétül előtem a világ… A földet érés már nem fájt nekem.

Az asztalnál ülőkre síri csend borult. Egy percig senki nem szólt egy szót se – James Potterre emlékeztek. James pedig érezte, emint egy könnycsepp gördül le arcán, de eltörölte.

–       Hát, ezzel megvolnánk. Akkor most bizonyára maga jön, kedves Lily Evans. – a nő is feláll, biccent a vörös ruhásnak, visszaül és

mesélni kezd:

Az én szüleim muglik voltak, én pedig sárvérű lettem, ami később igencsak megnehezítette az életem. Volt egy húgom, Petunia Evansnak hívták, Ő is mugli, most a fiamra vigyáz a férjével és a saját fiával.

  A roxfortos levélből tudtam meg, hogy Roxfort létezik. A szüleim kitörő örömmel fogadták a hírt, de a húgom, azt hiszem, féltékeny volt rám. A Roxfort Expresszen én, ellentétben a fiúkkal, nem találtam magamnak barátot, csak a kastélyban.

  Kitűnő tanuló lettem, később prefektusnak és iskolaelsőnek is megválasztottak a Griffendélben. Mivel szabálytisztelő voltam és el kellett látnom prefektusi kötelezettségeimet, gyakran szidtam le a „tekergőket”.

 – Hm… Kiket is? – kérdezte az öreg.

–       Öh… –  Lily tétovázva nézett a két férfira, de azok bólogattak – James Potter, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew.

–       Köszönöm, Lily. Folytassa.

 Én nem jöttem rá az animágus voltukra, csak amikor hetedikben elmondták. Egészen addig titkolták előlem a dolgot. Talán azért, mert nem akarták, hogy leszidjam őket, talán azért, mert féltek, hogy undok leszek Remussal, mert vérfarkas. Nem tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi.

  Hatodiban kibékültünk és azóta együtt voltunk jóban-rosszban, így a  „nagy négyesből” „nagy ötös” lett. Én már nem tanulhattam meg vlük együtt az animágiát, de szerintem ez így sokkal szórakoztatóbbb volt, hogy ők állandóan változtatták az alakjukat körülöttem.

  Iskola után, mint James is mondta, még mindig jó barátok voltunk.         Egy évre rá össze is házasodtunk és nekem elhiheti, még a legöregebb mágus is azt mondta, hogy ilyen szép esküvőt még nem látott.

  Aztán Dumbledore beszélt nekünk a próféciáról és Godrick’s Hollowba küldött minket, ahol megszületett Harry. Tényleg szép baba volt, egészséges, erős és vidám. Pont az első születésnapja után egy héttel jött el hozzánk Voldemort.

  Harryvel játszottunk éppen, mikor ránk rontott. James azt mondta, mentsem a bőrömet és Harryt, amíg ő feltartóztatja. De nem tudta feltartóztatni. Voldemort előbb ölte meg, mielőtt felé fordult volna. Aztán én következtem: az életemet adtam a fiamért. Ez egy ősi bűbáj, a szeretet varázslata, ami védőburkot alkot a megvédetten a gonosz ellen.

  Hogy részletesebben elmondja, mikor James meghalt, én már sírva tettem le Harryt az ágyra, majd eléálltam. Voldemort azt monta, álljak odébb, de én nem tettem.

– Hát jó – mondta és kimondta a halálos átkot. Én még láttam, amint Harry szemmel követi az esésemet, láttam rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Egy pillanatra mintha felizzott volna a bőre – az volt a bűbáj hatása. Aztán többet már nem láttam.

Mikor Lily befejezte mondandóját, csak maga elé meredt. Fia gondolatába neki is könnyek szöktek a szemébe. De visszatartotta a sírást – már hogy nézne ki, ha most itt elkezdene bőgni?

  Ismét egy perces némaság, csak a jegyző jegyzetel. Aztán ismét megszólal a vörös ruhás öregember:

–       Akkor nincs más hátra, mint meghallgatni Sirius Black barátunkat – az említett hosszú fekete hajú férfi is feláll, biccent

az öregnek, majd visszaül. Amikor az öregre néz, erősen emlékeztet egy elhagyatott kutyára.

–       Kezdheti, Sirius.

Az én családom a kezdettől fogva pártolta a sötét oldalt, de Voldemort első hívője csak akkor került ki a Black-családból, amikor én nyolc éves voltam. Anyám sose szeretett, mert én nem akartam a rossz oldalon állni. Én „jó” voltam. Már majdnem ott voltunk, hogy kirak az utcára, mikor jött az értesítés a Roxfortból, hogy felvételit nyertem. Ez egy kicsit lecsillapította a kedélyeket, mondván „ha mardekáros lesz, talán meggondolja magát”. De nem gondoltam meg magam és nem lettem mardekáros. Griffendéles lettem, ahogy a barátaim is: James, a legjobb barátom, Remus, a vérfarkas és Peter, az áruló. Már megbántam, hogy felvettük magunk közé és ezért csak magamat okolhatom – a férfi ránéz a házastársakra, azok pedig elnézően bólogatnak –.

  Harmadikban derült ki Remus mivoltsága és az ötlet az enyém volt, hogy tanuljuk meg az animágát. Meg kell mondanom, nekem ment a legjobban.

  Ötödikben már annyira ismertük a Roxfort birtokát, hogy az az ötletem támadt, örökítsük meg ezt a tudásunkat. Közösen elkészítettük a Tekergők Térképét, ami mozogva ábrázolja a Roxfortot és a benne lévő személyeket. Még egy láthatatlanná tévő köpeny sem tévesztette meg a térképet.

  Ebben az évben tanultuk ki teljesen az animágiát. Én fekete kutya lettem, James egy szarvas, Peter pedig patkány. Az álneveinket is én találtam ki – gondoltam, így sokkal szórakoztatóbb lesz, ráadásul a többiek sem sejthettek meg semmit: James lett Ágas, Peter Féregfark, Remus Holdsáp, én pedig a Tapmancs nevet kaptam. Azóta így hívtuk egymást.

  Ami pedig a lányokat illeti, engem TÉNYLEG NEM érdekeltek. – Sirius szúrós pillantást vetett barátjára, de aztán megeresztett egy vigyort és folytatta –

  Pipogyuszról pedig továbbra sem szálltunk le, hiába figyelmeztetett minket Lily, hogy ebből baj lesz. De nem lett baj, leszámítva azt a félresikerült incidenst, amikor Ágas megmentette Pitont. Azóta is röstellem ezt a tettet, de ki nem állhattam azt a nagyra nőtt denevért.

  Hetedikre az ötből csak négyen tettük le az aurornak járó vizsgákat – Peternek nem sikerült. De nem volt nagy baj, mert azt mondta talált más munkát is. De hogy mit, azt akkor még nem tudtuk, de nem is érdekelt, mert mindnki a saját dolgaival volt elfoglalva. Azóta már kiderült, hogy akkortól kezdve már a bőrébe égették a Sötét Jegyet.

  Én visszaköltöztem a Black-házba, a Grimmauld tér tizenkettőbe. Akkorra már meghalt anyám is, apám is, csak a bolond házimanó maradt meg, de már az is öregedett, nem dobhattam ki.

  Potterék meghívtak az esküvőjükre, én voltam a vőfély. Ott volt még Remus, Peter, Dumbledore, Petunia és az örömszülők. Remus egy kicsit furcsán festett ott – olyan sápadt volt, mint a menyasszony fehér rózsái –, de csak azért, mert pár napja volt holdtölte. A csók után nagy tűzijátékot csináltunk.Emlékezetes esküvő volt. Aztán, nem sokkal utána megszületett a kis Harry. James nekem is elmondta a jóslatot, és hogy hová költöztek. Meg akartak tenni titokgazdának, de én elutasítottam és Peter lett az. Peter pedig szépen kitálalt Voldmortnak és most is az ő lelkén szárad a Potter-házaspár halála. Ezt én nem nézhettem tétlenül és utána eredtem, mikor az egész világ ünnepelt, hogy Harry Potter legyőzte a Nagyurat.

  És végül meg is találtam Londonban, egy mugli utcában.

–       Most meglakolsz minden bűnödért, Féregfark! – suttogtam a

fülébe, mire ő eszeveszetten üvöltözni kezdett velem:

–       Sirius! Hogy tehetted ezt?! James és Lily miattad halt meg! –

azzal még láttam, hogy előkap egy bicskát és levágja a bal mutatóujját, majd előveszi a pálcáját és egy robbanás kísérteében eltűnik, hatalmas krátert hagyva maga után. Én egy másodpercig csak némán nézek magam elé, majd körbenézek: tizenhárom ember holttestét, kétségbeesetten ordítozó muglikat és a minisztériumi kommandót látom. Nevetni kezdek. Nevetek, hogy Féregfark hogy elbánt velem és röhögök az egészen, mert most én viszem el a balhét. Nem védekezek, mikor elvisznek Azkabanba, a rossz útra tért varázslók és boszorkák börtönébe. Márpedig tizenhárom évig ott raboskodtam, mikor megláttam egy újságpapíron Petert. A Roxfortban volt. Egy bizonyos Ronald Weasley patkánya képében. Ron egy évfolyamba járt Harryvel és gyanítottam, hogy egy szobában is alszanak. Az a patkány bármikor megölhette volna Harryt! – Sirius ököllel egy akkorát csapott a fehér asztalra, hogy még a jegyzetelő is felnézett papírjai közül. De aztán gyorsan folytatta az írást, Sirius pedig lenyugodott és tovább mesélt – A történelemben elsőként megszöktem Azkabanból és sikerült eljutnom Roxfortba. Kiderült, hogy Remus akkor volt ott tanár, így segített nekem bejutni az iskolába. Egy okos macska is segített nekem – egyszer megpróbálta nekem elhozni Petert, de nem sikerült neki –, akivel jó barátok lettünk. A macskát Csámpásnak hívták. Aztán év végén majdnem sikerült eltenni láb alól Féregfarkot, de kicsúszott a markainkból. Ugyanis ott volt még Remus, Csámpás, Harry, Ron és a barátjuk, Hermione is. Harry akkor tudta meg, hogy én vagyok a keresztapja. Azóta tartottuk a kapcsolatot, én, pedig próbáltam jó keresztapa lenni és vigyázni rá.

  Aztán, mikor Harry negyedéves volt és egy alantas terv részeként részt vett a Trimágus Tusán, Voldemort újra testet öltött – az ő véréből – itt James és Lily erősebben megszorították egymás kezét –

  Az én halálom Voldemort testet öltésére egy évre történt, a Mágiaügyi Minisztérium Rejtély- és Misztériumügyi főosztályán. Voldemort odacsalta Harryt a főosztályra, hogy hozza el neki a Jóslatok terméből a próféciát kettejükről. Mikor megtudtam, milyen nagy veszélyben a keresztfiam, rögtön odasiettem. A fátyolteremben találtam rájuk, és párbajba keveredtem a halálfaló unokanővéremmel, Bellatrix-szal.

  Mikor a jóslat eltörött, se álltunk meg, úgy pattogtattuk egymás között az átkokat. Egyszer egy átok olyan szépen röpült el mellettem, hogy nem bírtam megállni, hogy be ne szóljak neki:

–       Ejnye, tudsz te jobbat is! – és tudott is. A halálos átka telibe

talált, én, pedig csodálkozva konstatáltam, hogy zuhanok a fátyol felé. Szép ívben dőltem le a boltívről, de hogy mi volt a fátyol mögött, azt már nem láttam.

A fehér teremben megállt a levegő, a jegyző is befejezte az utolsó mondatot. Ismét egy perces csend következett, majd ismét a vörös ruhás öregember törte meg a csendet:

–       Akkor most feltenném a kérdésem…

–       Nem, most ÉN tennék fel egy kérdést, mert már nagyon unom, hogy mindig csak ön kérdez: Ki maga egyáltalán? – szakította

félbe az öreget James. A vörös ruhás csak mosolygott, végül kitért a válaszadás útjából:

– Tehát. Akar valamelyikük kísértet képében visszatérni a Földre, vagy szeretnétek örök nyugodalmat lelni Isten kertjében?

–       Nem akarunk visszatérni, mi csak választ szeretnénk kapni néhány kérdésünkre! – válaszolt hármójuk nevében Lily. Az öreg

szemügyre vette a nőt, majd így szólt:

–       Hát legyen. – a jegyzőhöz fordul – Elmehet. – a jegyző biccent és

kimegy a fehér szobából. – de amit most fognak hallani, azt nem mondhatják el senkienk, világos?

–       Mint ez a szoba. – feleli Sirius.

–       Jó. Az én nevem Albus Dumbledore…