Írta: Csámpás

Emil: gilae@freemail.hu

Köszönet Arany Jánosnak, aki 1857-ben megírta a Walesi bárdokat. J

Mindennek vége

„S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sír.”

Készülünk a végső összecsapásra. Csodálom, hogy ez a maroknyi sereg még mindig hisz bennem. Hisznek a felszabadulásban. Hisznek abban, amiben egykor őseink Jézus Krisztus idelyén: egyszer majd eljön a Megváltó…

  Az a megváltó én vagyok. Harry Potter. A fiú, aki túlélte. A fiú, aki feltartóztatta Voldemortot, ha csak röpke tizenhárom évig is. Bár ezekben az években nem lett sok barátom azért mégiscsak fájt őket elveszíteni. Igen, meghaltak. Maga Voldemort ölte meg őket.  Ront, Hermionét… Siriust és Remust… Mr. és Mrs. Weasleyt… Chót…

  Én, pedig mindig megmenekültem. Na nem mintha olyan ügyes lennék, csak irtó nagy mázlim volt. És ebből a mázliból sajnos nem jutott azoknak az embereknek, akik valaha is kedvesek voltak nekem.

  Hogy mi is történt azóta? Elkezdődött a „harmadik világháború”. Mágusok és muglik egyaránt küzdöttek nyomorult életükért, habár tudták, hogy még a héten meghalnak. Szomorú.

Az iskolában se volt jobb a helyzet – a fiatalkorú halálfalók (köztük Malfoy) mindent megtettek, hogy az intézmény többé ne nyújtson biztonságot az embereknek.

Mióta kijártuk az iskolát (nem is tudom, hogyan tehettem le mindenből a RAVASZ-t!) mindhárman aurornak mentünk és szívesen láttak bennünket. Kell az új vér, több ember kell. De ezekből az emberekből csak egy maradt – én.

„Ah! Lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szűzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szűlj rabot, te szűz!

Anya, ne szoptass csecsemőt!

S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.”

A varázslók és boszorkányok száma megcsappant. Ám ha született is új gyermek, arra a születése pillanatában rányomták a sötét bélyeget.

Sötét idők ezek. És nagyon nehéz. Főleg nekem. Mindenki tőlem várja a csodát, hogy „majd a hős Harry Potter jön a fehér lovon és véget vet a szenvedésnek”. De könnyebb mondani, mint cselekedni.

  Ha tudnánk is valamit tenni, azt is megfontoltan kéne csinálni – nekünk, pedig nincs időnk rá, ha minden hajnalban tíz ember hiányára ébredünk. És ekkor határoztuk el: összegyűjtjük az összes embert, akit nem mérgezett meg a sötétség és egy mindent eldöntő, utolsó összecsapásra indulunk.

„Elhullt csatában a derék,

No halld meg Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –

No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd!”

Itt állunk a domboldalon – két oldalamon két volt tanárom: Dumbledore és Piton. Dumbledore a fülembe súgja:

– Ugye tudod, hogy csak te ölheted meg?

Bólintok.

– És azzal is tisztában vagy, hogy ez a sereg csak neked   engedelmeskedik és a te felelősséged ez az egész?

Ismét bólintok. Nem nézek a professzorra, de érzem, hogy elismerően bólogat mellettem. Én pedig az előttünk elterülő völgyet nézem, ahol várhatóan összeütközünk. Szemem felfelé vándorol, majd megállapodik a szemközti domboldalon: ott vagy ötször akkora sereg van összeverődve, mint a miénk. És pontosan velem szemben világít az a krétafehér bőrű, vörös szemű gyilkos, aki megölte a szüleimet. Megölte a barátaimat. Megölt mindenkit és most is nagy mészárlásra készül. Bár tudom, hogy a harc reménytelen lesz, de hirtelen felszegem a fejem és kirántom a pálcám:

– INDULÁS!!! – hangom kettéhasítja a két ellentétet: a csöndet és a zajt. Erre az egy szóra mind a két domboldal mozgolódni kezd, majd elolvad – a két sereg elindult. Mindenki pálcát előre szegezve harsogja átkait – amik többnyire találnak is.

Csak mi hárman maradunk a dombtetőn. A másik dombon ugyanígy tesznek: Voldemort és a két Malfoy is fennmarad. Innen természetesen senki sem találja el a másikat, csak várunk. Várunk, hogy mikor kell nekünk is belevetnünk magunkat a tömegbe. Akkor, amikor már mindenki kifeküdt. Csak akkor jön az igazi harc – hiszen ezért jöttünk ide. Majd kiderül, ki lesz a gyilkos és az áldozat. Részemről egyik se jó, de ha választani lehetne, inkább az előbbinél maradnék. Én csak azt teszem, ami a népnek jó és a népnek az a jó, ha mi nyerünk. Persze ez is csak nézőpont kérdése, de ezen már nem godolkodok – feszülten nézem hol a csatatért, hol Voldemortot.

  Még vagy fél órát várunk, majd a szemközti oldalon megindulnak. Lent a völgyben már alig vannak varázslók, de most ők is a közeledőkre néznek –teljesen megfeledkeznek magukról, abbahagyják a harcot. Mi pedig lassan elérjük a völgy közepét, ahol a végső összecsapás színhelye fekszik.

„Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei

Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz, aki él:

Király, te tetted ezt!”

Megállunk egymás előtt. Ez a pillanat nagyon emlékeztet egy másodéves emlékemre: a párbajszakkörre. Valószínűleg itt is ugyanaz lesz: aki gyorsabb, az nyer.

  Már nem tudom, mennyi ideje állunk. A szél feltámad, lágyan simogatja bőrömet, a hajamba kap. De nem sokáig élvezhetem a természetet: mert a levegő halálszagot hoz magával – ami nem is csoda, ha az ember egy kihalt csatamező közepén áll…

  Felemelem a tekintetem – az találkozik Voldemortéval. A szeme parázslik a pokol tüzétől, pengevékony ajkai gúnyos mosolyra húzódnak. Valahogy így tehet a másik négy férfi is – mocorgást észlelek mind a négy irányból. Érzem, hogy a mellettem lévők szorosan megmarkolják pálcáikat – hát én is így teszek.

–       Régen találkoztunk már, Tom. – szólal meg hirtelen mellettem

Dumbledore. Hihetetlen! Fél másodperccel ezelőtt még én is ugyanezt akartam mondani.

–       Igen, én is úgy vélem, Albus. – Voldemort mosolya kiszélesedik – De miért is fecséreljük taccspartira az időnket? Nekem még rengeteg tervem van a világgal és szeretném gyorsan lezárni az ügyet. – hangja türelmetlen és mohó. Most egyszerre úgy érzem,

mintha a sebhelyem mentén ketté akarna szakadni a fejem – a heg eddig is fájt, de már megszoktam. Most viszont hirtelen olyan erős lett, hogy egy pillanatra le kellett hunynom a szemem – de a fájdalom, ahogy jött, úgy ment. Én már csak reménykedem, hogy senki se látta, hogy kínomban összeszorítottam a szemem – az a gyengeség jele. Én, pedig nem lehetek – nem vagyok gyenge, ha már idáig eljutottam. Pont most futamodnék meg, amikor itt van a mindent eldöntő pillanat? Nem. Ha már itt vagyok, akkor tegyek is valamit. És teszek is. Hirtelen előrántom a pálcámat – nem tudom, mi történik körülöttem – és kimondoma halálos átkot:

– Adava kedavra! – Voldemort valószínűleg meglepődött, így nem védekezett, csak elterült a földön. Mindenki megkövülten nézi az élettelen testet, de Piton hamar észbe kap és ártalmatlanná teszi a másik kettőt.

Elered az eső. Népek ezreiről mossa le a gúzst, ami fogva tartja őket. Víz formájában hozza az új világot. Egy szép és örömteli új világot. Elmossa a halált, és életet locsol a földbe. A rég nem látott Nap kisüt. Sugarai megvilágítják arcomat, ahol egy örömkönny gördül lefelé.

§

Egy évvel később már a saját házamban ünneplek Dumbledore, Piton, McGalagony és néhány volt iskolatársam társaságában. Ez az első évforduló azóta, hogy legyőztük a gonoszt. Egy éve annak, hogy – megszámoltuk! – pontosan ötszáz ember halt meg egy mindent kimerítő csatában. Ötszáz… Belegondolni is rossz, hogy ez is az „egy mindenkiért, mindenki egyért”-en alapul.

  Kicsivel később, éjfélkor hoppanálunk az Abszol Útra, ahol egy kisebb nemzet köszönt minket, a hősöket, akik megszabadították a világot a sötétségtől. A mágiaügyi miniszter beszédet mond, majd mindenki poharát emeli a férfira, aki megváltotta.

„De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.”