Így történt

Szerettelek. Egész életemben. Miért nem vetted észre? Miért? Pedig többször is próbálkoztam! Te viszont átsiklottál felettem. Rohangáltál Cho után, aki rád se nézett. Hát ez kellett neked? Egy nyávogó liba? Helyettem? Éjszakákat sírtam át miattad! Minden álmomban te szerepeltél.

Féltettelek. Amikor megtudtam, hogy összejöttél Chóval, féltem, hogy összetöri majd a szíved. És ahelyett, hogy ezt nyíltan megmondtam volna, még én kezdtem el neked tanácsokat adni, hogy hogyan viselkedj vele! Nem hiszem el! Hogy tehettem ezt?

Boldog voltam. Boldog voltam, de csak egy napig. Bevallom, örültem, hogy az a liba otthagyott téged! És miattam! Az volt életem egyik legszebb napja! Igaz, nem azért hagyott ott, mert megtudta, hogy szeretlek, de nekem ez is elég volt. Boldog voltam. És ezek után még azt is megtudtam, hogy nem tartasz csúnyának! Ez már számomra a mennyország volt.

Reménykedtem. Ez után a nap után, erősen reménykedtem, hogy mégis észreveszel. De nem ez történt. Továbbra is barátként kezeltél, és ezzel újból összetörted a szívem, mégha nem is tudtál róla. Aztán már ez a kis reményem is elszállt.

Irigykedtem. Mindenkire irigy voltam. De legfőképpen Ronra és Chóra. Igaz, hogy Chóval nem találkoztál azóta, viszont őt már egyszer megcsókoltad. Eddig nekem ez csak álmaimban fordult elő. Úgy éreztem, elkezdtél kerülni engem. Nem értettem miért. Ezért irigykedtem Ronra. Többet voltál vele, mint velem. Ezzel újabb álmatlan éjszakákat okoztál nekem. Amikor végre kezdtél észrevenni valamit, rákérdeztél többször is, hogy mi a bajom. Én nem válaszoltam neked, pedig –most már belátom- a legjobb alkalom volt, hogy mindent bavalljak. De nem tettem meg. Még most is bánom.

Összetörtem. Szellemileg és fizikailag is. Egy héten keresztül a gyengélkedőn feküdtem. Többször meglátogattál, de mindig Ronnal jöttél és ekkor nem mertem bevallani. Pedig meg kellett volna tennem. Olyan egyszer sem fordult elő, hogy egyedül gyere. Ron viszont rengetegszer eljött nélküled is. Már hetedszerre kérdezett rá, hogy mi a bajom, mitől változtam így meg és én megint nem tudtam elmondani neki. Nagyot sóhajtott és készült elmenni, de az utolsó pillanatban visszahívtam. Nagy levegőt vettem és elmondtam neki mindent. MINDENT. Azt, hogy szeretlek és te észre sem veszel, azt, hogy minden éjjel veled álmodom. Elsírtam bánatom. Ő a végén átölelt és magához húzott. Suttogta, hogy nyugodjak meg, de nem ment. Megígérte, hogy valahogy próbál beszélni veled. Akkor és ott újra felébredt bennem a remény.

Újra reménykedni kezdtem. Miért? Hogy újra összetörd a szívem? Nem akartam, de a remény ellen nem tehettem semmit. Végre kiengedtek a gyengélkedőről és megpillanthattam az arcod. Máshogy néztél rám, mint általában. Talán vágyakozva? Nem, az nem lehet. Képtelenség. Biztos rosszul láttam. Félrehívtam Ront és megkérdeztem tőle, hogy mi a bajod. Elmesélte, hogy mindent elmondott neked. Először nem hittél neki. Aztán rájöttél, hogy igaza van. Megértetted, hogy miért nézek úgy rád. Ron mindezt nevetve mondta. Elmesélte, hogy  minden gondolatodat le tudta olvasni az arcodról. Ezen nekem is mosolyognom kellett. Viszont, hogy te mit mondtál neki azt már nem volt hajlandó elmondani. Otthagyott engem kétségek között őrlődni.

Izgatottan mentem a következő órára. Nem mertem a szemedbe nézni, mert féltem, hogy nem azt látom, amit szeretnék. Végre kicsöngettek. Ez volt az utolsó óránk. Elmentünk lerakni a cuccainkat a klubhelyiségbe és elindultunk vacsorázni. Se Ron, se te, se én nem szólaltunk meg. Annyira izgultam, hogy szerintem mindenki meghallotta. Észrevettem, hogy evés közben többször rám pillantasz, de mikor én is rád néztem volna, addigra zavartan lesütötted a szemed. Az izgalomtól annyira összeszorult a torkom, hogy még enni se voltam képes. Hogy miért izgultam ennyire? Nem tudom, furcsa érzésem volt. Éreztem, hogy ma este történni fog valami. Eltoltam magam elől az ételt és megvártam, míg befejezitek. Mikor kész lettetek visszamentünk a klubhelyiségbe és elkezdtünk leckét írni. Váltottál pár szót Ronnal és beletemetkeztél a tanulásba. Körülöttünk már alig lézengett egy-két ember. Nagyon késő volt. Nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Mikor legközelebb felpillantottam, már csak hárman voltunk. Ekkor Ron hirtelen felpattant és vigyorogva elment lefeküdni. Ketten maradtunk. Istenem, mondd, hogy nem pirultam el!!

Zavart és ideges voltam, de nem sokáig. Letetted a pennádat és várakozóan rám néztél. Én zavartan felpillantottam. Megszólaltál. Azt mondtad, beszélnünk kéne. Már félve néztem rád. Olyan furán néztél. Pontosan nem tudtam meghatározni, hogyan. Elkezdtél beszélni, de az egészből semmit nem fogtam fel, mert végig az arcodat néztem. Aztán kimondtad azt a szót, amire lassan már 2 éve várok. Ezt egyből meghallottam. Nem akartam elhinni. Arcom láttán elnevetted magad. Még mindig zavartan néztelek. Mosolyogva mellém ültél. Közelebb húzódtál hozzám. Egyik kezeddel megsimítottad az arcom, a másikkal megtámasztottad a fejem. Egyre közeledett arcod az enyémhez. Ajkunk végre összeért. Élveztem illatod és bőröd érintését. De a legjobban a csókodat. Először gyengéd, óvatos voltál, de most kemény és követelőző. Kezed lassan felfedezőútra indult. Még most se hiszem el, hogy ez velem történik meg. Engedek neked és csábításodnak. Elkezded simogatni a combom. Én beletúrok a hajadba. Hanyatt döntesz a kanapén és elkezded kigombolni a blúzom. Simogatásod közben halk nyögések hagyják el ajkam. Mosolyogva csókolod meg a nyakam, miközben megszabadítasz blúzomtól. Ám eddig én sem tétlenkedtem. Már lehúztam pólódat és most a nadrágoddal bajlódok. Sikerült levennem és már csak egy boxer alsó van rajtad. Testem felhevült tested közelsége által. Szép lassacskán lekerült rólunk minden.

Akartalak. Mindennél jobban akartalak. És végre megtörtént, amiről hónapok óta álmodtam. A tiéd lettem. Tudom, hogy mostantól meg fog változni az életem.

Boldog voltam. Boldogabb, mint valaha. A tiéd vagyok és te az enyém. Ezentúl minden más lesz. Tudom. Szeretsz és én is téged. Reggel egymás karjaiban ébredtünk a klubhelyiségben. Korán volt még, csak most kelt fel a nap. Felöltöztünk, de közben nem engedtük el a másikat. Leültünk egymás mellé és elkezdtünk beszélgetni. Elmondtad, hogy azért kezdtél kerülni, mert érezted, hogy máshogy érzel irántam, és nem akartad tönkretenni a barátságunkat. Amikor megtudtad, hogy szeretlek, kiderült, hogy te is a fellegekben jártál.

Minden más. Megváltozott körülöttem minden és ennek én örültem a legjobban a világon. Attól a naptól kezdve együtt jártunk. Már többször egymáséi lettünk. Boldogságban telt el a 6. évünk. Tudtam, hogy a nyár is más lesz. Elhagytuk az iskolát. A vonaton megbeszéltük, hogy rengetegszer fogunk találkozni. Ron elmesélte, hogy fogadott Seamussal, hogy mikor fogunk összejönni. Ron nyert 1 galleont.

Szomorú s egyben boldog voltam. Egy forró csókkal elváltunk egymástól és ki-ki ment a maga útján tovább. Eltelt egy hét úgy, hogy semmit nem hallottam felőled. Annyira hiányoztál, hogy elindultam hozzád. Már a sarkon álltam. Lehet, hogy káprázott a szemem, de mintha láttam volna a házatok előtt pár embert. Siettem, mert rossz előérzetem volt. Már a kapuban voltam, mikor egy női sikolyt hallottam. Nem tétováztam. Berohantam a házba és most már biztos volt, hogy nem káprázott a szemem. 4 sötét alak körülállt téged a konyhában. Rokonaid már a földön feküdtek élettelenül. Felsikoltottam, mire mindenki felém fordult. Te egyből elkiáltottad magad és azt mondtad, hogy meneküljek. De nem tettem így. Nem tehettem. Nem foglak itt hagyni téged. 2 –mostmár tudom- halálfaló egyből elindultak felém. Megpróbáltam előhúzni a pálcámat, de késő volt. Egy piros fénycsóva repült felém. Elkábultam.

Sötétség s aztán szomorúság. Mikor felébredtem a hideg konyhapadlón találtam magam. Nem emlékeztem. Próbáltam visszagondolni az eseményekre. Igen.....Harry.....sötét alakok......egy sikoly.....piros fény. Megvan. Eltalált egy kábítóátok. Körülnéztem, de nem láttam senkit a konyhában rokonaid halott testén kívül. Elkezdtem félni, mert rossz előjelnek tartottam ezt a csöndet.  Imbolyogva felálltam és felkapcsoltam a villanyt. Még mindig a Dursley-házban voltam. Mégegyszer körbenéztem és ekkor egy hatalmasat dobbant a szívem. Egy cipőt láttam az asztal mögött. Közelebb mentem és a gyanúm beigazolódott.

Rémület s gyász. Te feküdtél ott. Odarohantam hozzád és rád borultam. Szemed nyitva volt, nem lélegeztél. Akkorát sikítottam, hogy szerintem még a Roxfortban is meghallották. Elkezdtem zokogni. Nem voltam képes elhinni, hogy meghaltál. Nem, nem és NEM! Ez nem lehet! Nem sokáig sírhattam, mert hoppanáltak a Rend tagjai. Dumbledore odarohant hozzád és szomorúan lehajtotta a fejét. Mordon megnézte Dursleyékat, Lupin és Tonks csendben szipogtak, és engem támogattak. Igyekeztek nyugtatni engem, miközben ők is idegesek voltak. De én nem tudtam lenyugodni. Dumbledore hibája az egész! Ha nem küldd téged vissza Dursleyékhoz, még élnél! Gyűlölöm őt és egyben magamat is, amiért olyan embert vádolok, aki a legtöbbet segített nekünk. Igen, Voldemort a felelős mindenért! Ezt még megbosszulom, esküszöm! Elhatároztam, hogy én, Hermione Granger minden időmet arra fogom áldozni, hogy megöljem a Sötét Nagyurat! Abban a tudatban hagytam el a Dursley-házat, hogy szerettelek, szeretlek és egész életemben szeretni foglak, Harry Potter!

                                             --Vége--